A hetvenes években a bhopali Union Carbide évente 2500 tonna szevin rovarirtót állított elő. A gyár azonban akár ötezer tonna előállítására is képes lett volna.
Csakhogy a nyolcvanas évek elején egyre csekélyebb igény mutatkozott a szerre, ezért az amerikai vállalatnál költségcsökkentő intézkedéseket léptettek életbe, többeket elbocsátottak, s a rovarirtó előállításánál más, olcsóbb anyagokat használtak fel. Szóba került az is, hogy bezárják a gyárat.
A tragédia idején a túltermelés miatt nem működött az üzem, csak karbantartási munkálatokat végeztek. A tisztítás folyamata során azonban olyan láncreakció indult be, amelyet nem tudtak megállítani, ráadásul víz került a metil-izocianátot tároló tartályakba.
Ennek következtében a tartályban jelentősen megnőtt a belső nyomás, s metil-izocianát, valamint más mérges anyagok (dimetilamin, illetve trimetiliszocianurát és dimetiliszocianurát) kerültek a levegőbe. A tartály tartalma két óra alatt párolgott el.
A metil-izocianát rendkívül veszélyes, mérgező anyag. Az emésztőrendszerbe, vagy bőrre jutva egészen kis mennyiség, akár 0,4 ppm (part per million, azaz az egész milliomod része) mérgező.
A metil-izocianát elsősorban a szemet, a tüdőt támadja meg, ám rendkívüli veszélyét mutatja, hogy a vérkeringésbe is eredeti kémiai állapotában kerül be.
A boncoláskor egy sor áldozatnál az orvosok meglepetésére a belső szervekben is találtak az anyagból. Rendkívül reaktív anyagról van szó, ami hamar kölcsönhatásba kerül a különféle molekulákkal.
Utóbb kiderült, hogy a tárolt metil-izocianát minősége nem felelt meg az előírásoknak. Kloroform tartalma ugyanis túlságosan magas volt, húsz százalékos, miközben fél százalék lett volna megengedett.
A tartályokban ezért sósav is keletkezett, ami a tartályok korrodálódását eredményezte. Arra a későbbi vizsgálat, s szakértők sem tudtak magyarázatot adni, miként kerülhetett víz a tartályba.
A tartályok a nyugatiakhoz képest túl nagyok, túlterheltek voltak. A baleset idején 70-87 százalékig voltak megtöltve, miközben ez az arány Nyugaton körülbelül 50 százalék volt.
A tragédia okai közé tartozik az is, hogy a tárolás biztonságát sem szavatolták kellőképpen. Bár létezett egy hűtőrendszer, amely a metil-izocianát 0 fokos tárolását biztosítja, ezt azonban öt hónappal a baleset előtt takarékossági okokból lekapcsolták.
A vállalatnak elvileg minden rendkívüli esetre fel kellett volna készülnie, így arra is, hogy mérgező gáz kerülhet a levegőbe. Ezt egy szódalúgot termelő szerkezettel kellett volna megakadályozni.
Csakhogy, amint a későbbi vizsgálatok egyértelműen igazolták, ez sem volt működőképes. Szakértők teljesen biztosnak tartják, hogy a katasztrófához hozzájárult a munkatársak számának jelentős csökkentése is.
Ami különösen abszurd: a szirénák sem működtek. Azért kapcsolták le őket, hogy „ne zavarják” az embereket.
1984. december 3-án, hajnalban fehér felhő szállt fel az üzemből. A mérgező gázfelhő az egész várost ellepte, s 40 négyzetkilométernyi területen alakult ki mérgezőanyag-koncentráció.
Arra ébredtek az emberek, hogy nem kapnak levegőt. Fuldokolni kezdtek. Sokan a kórház felé menekültek, ám éppen ezen a területen volt a legmagasabb a mérgező anyag koncentrációja.
Többüknek arra sem maradt ereje, hogy orvoshoz menjen, rengetegen otthon haltak meg. Az áldozatok egyharmada gyermek volt.
Ma sem ismert az áldozatok pontos száma. Becslések szerint mintegy 25 ezren vesztették életüket, s félmillióan betegedtek meg. Sokan még ma is állandó kezelésre szorulnak.
Az indiai kormány 3 milliárd dolláros kártérítést követelt, ezt azonban az amerikai vállalat bíróságnál támadta meg.
Hosszas csatározások után 1989-ben az indiai legfelsőbb bíróság 470 millió dollárt szavazott meg az indiai államnak, ennek azonban csak töredékét kapták meg az érintettek. További 250 milliót biztosítók fizettek.
A tragédia büntetőjogi felelősségének feltárása rendkívül lassan halad.
Az első ítélet 2010. június 7-én született, amikor az amerikai vállalat nyolc munkatársát gondatlanságból elkövetett emberölésben mondták ki bűnösnek. Két-két éves felfüggesztett börtönre és 2200 dolláros kártérítés befizetésére ítélték őket.
Az áldozatok azonban nagyon keveslik a büntetés mértékét. Rendkívüli ügyészi testület felállítására tettek javaslatot, hogy felgyorsítsák az ítélkezés folyamatát.
A túlélők azt is követelték, hogy a kormányzat biztosítsa egészségügyi ellátásukat. A csoport az indiai mellett az amerikai kormányt „csoportos bűnelkövetéssel” vádolja.
A követelések között szerepel az is: a két ország jelentős anyagi hozzájárulással biztosítsa, hogy végérvényesen megtisztítsák Bhopalt a mérgező anyagoktól.
A túlélők szervezete felszólította a kormányzatot, tegyen lépéseket arra, hogy kiadják Indiának az Union Carbide titkárát, John McDonaldot, s a Dow Chemical nevű cég számára, amely 2001-ben vásárolta meg az Union Carbide-ot, semmiféle indiai beruházást se tegyenek lehetővé, amíg nem ismerik el a felvásárolt vállalat érintettségét.
A túlélők mozgalma nem volt teljesen eredménytelen. Az utóbbi négy év folyamán annyit elértek, hogy 50 ezer háztartás számára biztosították a víztisztítást.
2011-ben pedig a Dow Chemical érdekközösségébe tartozó Dow Agrosciences nevű céget feketelistára tette az indiai kormány, nemrégiben pedig eljárás indult a bhopali körzeti bíróságnál az amerikai céggel szemben.