Érthető, hogy a Fidesz nevében megnyilatkozó közéleti személyiségek csaknem mindegyike hisztériakeltésének, uszításának tudja be az elmúlt hetekben kibontakozott tiltakozáshullámot. Teszik ezt annak ellenére, hogy a pártpreferencia-mérések világosan kimutatták, hogy a Fidesz elmúlt havi, látványos népszerűségvesztéséből úgyszólván semmit sem profitált a honi baloldal, ellenben tovább növekedett a bizonytalanok aránya. A kormánypárti korifeusok görcsös igyekezete, miszerint a civil mozgalmakat össze kell mosni a volt miniszterelnökkel, csak részben magyarázható a váratlan események miatti zavarodottságukkal. A Fidesz kommunikációjának alakítói ugyanis jól tudják, hogy az arctalan tömeg sokkal inkább immunis a leamortizálására, hiteltelenné tételére irányuló törekvésekkel szemben, mint egy mégoly professzionális politikus.
Az alacsony részvételi arány az idei törvényhozási, majd önkormányzati választásokon előrevetítette a mostani eseményeket. De a kormánypárt korifeusainak sem kellett volna kérkedniük a parlamenti mandátumok kétharmadának megszerzésével. Nyilvánvalóvá vált, hogy Orbán Viktor mindenhatósága bizonyos értelemben a törvényhozásra korlátozódik. A lakosság azon részének nem csekély hányada, amely nem látott, és tulajdonképpen most sem lát alternatívát az ellenzéki pártokban, az az áprilisi, illetve októberi voksoláson éppen ezért nem vett részt, ám az elmúlt hetekben az utcán nyilvánította ki nem túlságosan hízelgő véleményét a rezsimről.
Lehetett volna másképpen is. 2002-ben a francia elnökválasztás második fordulójában baloldaliak tömegei szavaztak a jobboldali Jacques Chiracra csupán azért, hogy megakadályozzák a szélsőséges Jean-Marie Le Pen győzelmét. Az átlag magyar választó azonban, úgy tűnik, nem ismeri a „kisebbik rossz” fogalmát. És valljuk be őszintén, a honi demokratikus ellenzék is sokat tett azért, hogy az utcán protestálók most „az elmúlt huszonöt évnek” üzenjenek hadat, és a jelenlegi kabinet bukásán túl teljes elitváltást követeljenek.
Közel két évtizedig működött az a kvázi „nagykoalíció” a magyar jobb- és baloldal között, amit aztán 2010-ben Orbán Viktor felrúgott, a „centrális erőtér” lázálmától hajtva. Addig teljes volt az egyetértés a két politikai pólus között mindenekelőtt egzisztenciális kérdésekben. Emlékszem, Göndör István Répássy Róberttel vállvetve védte meg a bemondásra felvehető képviselői költségtérítések közfelháborodást kiváltó gyakorlatát. Említhetném a honi médiarendszer felosztására irányuló szocialista kezdeményezést. Amikor pedig egy sokat vitatott személyiség felvetette az országgyűlési képviselői tisztség összeférhetetlenné tételét a polgármesterséggel, pártállásra való tekintet nélkül összezárt a magyar politikai elit vele szemben.
A kérdés jelenleg az: kitermel-e magából a civil tiltakozó mozgalom egy merőben új elitet, vagy részt kaphatnak-e majd a hatalomból a rezsim bukása után a „régi ellenzék” képviselői is? Utóbbiak mindenesetre nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy Orbán Viktorhoz hasonlóan kijelentsék: „Folytatjuk!”
