A tanár leültette a gyerekeket, és az első pad elé odatette a kukát.
- A játék nagyon egyszerű - mondta. Ti mind egy ország polgárai vagytok és mindnyájatoknak lehetősége van arra, hogy meggazdagodjon és feljebb kerüljön a társadalmi ranglétrán. Ehhez nem kell mást tennetek, mint beledobni a kukába a papírgombócot úgy, hogy ülve maradtok.
A próba még el sem kezdődött, amikor a hátul ülőknek már derengeni kezdett valami, és lázadozni kezdtek. Nyilvánvaló volt ugyanis számukra, hogy az első padokban ülőknek sokkal nagyobb esélyük van arra, hogy betaláljanak a kukába.
A tanár azonban nem reagált a kiabálásra.
A „verseny” végén persze egyértelmű eredmény született: az első padokban ülők mind beletaláltak, a hátsó sorokból azonban épp csak a kosár közeléig tudtak eldobni a diákok. A tanár végül összegezte a játékból levonható tanulságot: minél közelebb ültél, annál jobbak voltak az esélyeid – ez a kiváltság.
Felhívta a figyelmet arra is, hogy érdekes módon csak azok emeltek szót a fair-play-ért, akik hátul ültek, az elől ülők ezt észre sem vették, vagy nem foglalkoztak kiváltságos helyzetükkel, hiszen eleve adott volt számukra, "beleszülettek", így csak azt a pár métert látták, ami köztük és a cél között volt.
A talán kissé didaktikus, de kétség kívül szemléletes példa után a diákok és a tanár még hosszasan beszélgettek. Volt miről.
forrás: ujnemzedek.hu