Másodmagával érkezik a belvárosi kávéházba. Peti, az elmaradhatatlan kutya jól nevelt, csöndes, csak akkor morog, ha rossz ember közelít. Embert Mariann is alaposan választ: nehezen mond igent, de ha kimondta, az holtáig tart. Azt meséli, ő az összes régi pasijával is jóban van. Nincs olyan, hogy tegnap még szerettelek, holnap már nem létezel, mert egy kapcsolat megromlásában mindig mindkét fél sáros. De nemcsak emberekhez, hanem tárgyakhoz, helyekhez is hűséges. Megőrizte gyerekkori zongoráját, és sokszor elviszi nyolcvanhoz közelítő anyukáját Egerszalókra, ahol annak idején édesapja cége fúrta a hőforrást. Középiskolai padtársával, a Németországban élő Zsuzsával máig tart a barátság, és erre a szilárd alapra épült a Padödö is.
– Györgyit (a Padödö másik tagját, Lang Györgyit) és engem Pici bácsi (Presser Gábor) hozott össze azzal, hogy szerepet kaptunk a Rémségek kicsiny boltja című musicalben. Mindkettőnket máshonnan ismert, engem Sík Olgától, a legendás énektanárnőtől, Györgyi pedig akkoriban a Ragyogj, ragyogj csillagom című darabban játszott. Az első közös lemezünk felejthető volt, de a másodikon szereplő Bye-bye Szása hatalmas siker lett, onnantól sínen voltunk.
– Az Orbán-pukkasztó Háj-háj Szása tavaly született. Miért akartatok, akár ebben a formában is véleményt nyilvánítani?
– Mert komolyan vesszük az ország sorsát. És mert szerintünk, akinek a szava sokakhoz eljut, annak kutya kötelessége szólni. A Bye-bye Szása egy olyan korszakot búcsúztatott, amit mindenki utált, és amikor azt láttuk, hogy elkezdődik egy visszarendeződés, s az oroszok már a spájzban vannak, úgy gondoltuk, itt az ideje föleleveníteni ezt a dalt. Nem szabad hallgatni! Felelőtlenség kimaradni, mert nem élünk olyan sokáig, hogy megengedhessük magunknak az érdektelenség luxusát, és a saját becsületünk is megköveteli, hogy állást foglaljunk. Többek közt ezért vezetünk műsort a Klubrádióban, ami számos embert arra késztet, hogy köpködjön ránk.
– Az „ember embernek farkasa” mentalitás ragályos: egyre többeket kerít hatalmába. Te nem így érzed?
– Az egymásnak feszülés nem normális dolog, minden józan embernél előbb-utóbb kiveri a biztosítékot. Azt hiszem, a tolerancia – ami nálunk nagyon ritka – intelligencia kérdése is. Mi nem vagyunk tanultak egy csomó dologban. Nem tanultuk meg például elviselni egymást. Egyszerűbb belerúgni a másikba, és tovább állni, mint odamenni és segíteni. A történelem folyamán ide-oda futkostak itt a nagyhatalmak, háborúk tépáztak minket, és nem szűrtük le a tanulságokat. Valamiféle bölcsesség, belátás mindig hiányzott. A magyarokra jellemző érzelmi libikóka, a „hol fent, hol lent” nagyon értékes tulajdonság is lehetne, de gusztustalan arra használni, hogy egymásnak ugrasszák az embereket. Lehet szélsőséges ideákat hirdetni, kizárni-bezárni, de itt mindenki magyar. Ezt kisajátítani gyalázatos dolog, azt minősíti, aki kitalálta és műveli. Borzasztó, mik szakadnak föl emberekből… Beszálltam ma egy liftbe, ott állt egy pasi – inkább nem ismétlem el, amit rám mondott.
Fotó: Népszava
– Mit csinálsz ilyenkor? Mit válaszolsz?
– Semmit, mert tudom, hogy ez az ő problémája. Azért gyűlölködik, mert magával nincs békében. Ha mindenki megpróbálna egy kicsit önmagával foglalkozni, a saját lelkében, saját környezetében rendet rakni, jobb lenne itt élni. Persze könnyű azt prédikálni, hogy békélj meg magaddal, miközben százezrek éheznek, fáznak, rettegnek a holnaptól, és nemhogy a lelki, a testi egészségükkel sem tudnak törődni. De nem ártana végig gondolni, kinek a felelőssége ez? Ki mondta, hogy akinek nincs semmije, az annyit is ér? Tudnunk kell, hogy akire szavazunk, valóban minket képvisel. A mostani politikai szereplők a maguk által elképzelt, a saját ügyeiket előre vivő dolgokat képviselik, ráadásul nem tetten érhetők, nem számon kérhetők. És a leggusztustalanabb az a pökhendiség, ahogy az őket megválasztókat kezelik.
– Régi igazság, hogy mindenki a maga sorsának kovácsa. Sajnos úgy tűnik, nekünk ez kell.
– Igen, egyszerűbb volt fület-farkat behúzva otthon lapulni és kivárni, hogy mások döntsenek helyettünk. Az eredmény pedig egy feudális önkényuralmi rendszer, amiben a földesúr megmondja a tutit. Félre ne érts, tőlem simán lehetne itt egy erőteljes, tiszta fejű és tiszta kezű konzervatív kormány. Ha következetes és tényleg az ország érdekeit képviseli, még becsülném is.
– A Padödő kezdettől lázadt: már az elején lett jelelős dalotok, és sérültek is helyet kaptak a tánckarban.
– A testsúlyunk, a kék haj, a bakancs eleve kihívás volt, tehát – ha úgy tetszik – mi is „mások” voltunk. Ebből szinte kötelezően következett, hogy összekapaszkodtunk a többi másokkal, mert ez minket is erősített. De ettől függetlenül is hittünk és hiszünk abban, hogy mindenki egyenrangú. A többség ma se lát szívesen tolószékest a színpadon. Mi meg azt szeretnénk, ha látnák az emberek, hogy Györgyi tolószékben is ugyanaz, aki volt. Mert nem az számít, valaki hogyan néz ki, hanem hogy mit csinál. Györgyinek elképesztő belső ereje van. Székben ülve lefogyott húsz kilót, tartja a cukorbeteg diétát. Rettentő következetes, sokkal fegyelmezettebb nálam. Olyan, mintha a testvérem lenne, nincs nap, hogy ne mennék hozzá. Az utóbbi időben sokat javult, elsősorban a hozzáállásának köszönhetően – például föl tudja emelni a lábát, amit régebben nem tudott.
– Mostanában sokat szerepelsz egyedül, pontosabban Györgyi nélkül. A Varnus Xavérral Bach-ot improvizáló vagy a Fegyáékkal színpadra lépő Falusi Mariann pedig egészen más, mint a Padödős volt.
– Korábban rengeteget dolgoztunk a Padödővel. Ez elvitte az időt, az energiát, nem is vágytam rá, hogy külön útjaim legyenek. Egyébként, ha valami ennyire karakteres, mint a Padödő, amellett nem szabad olyasmibe fogni, ami megzavarja a rólad kialakult képet. Most kevesebb fellépésünk van, ezért elhatároztam, hogy kipróbálok ezt-azt, ami érdekel. A sok munka konzervál, megőrzi a rugalmasságot és a képességet arra, hogy akkor is elviseljem a világot, amikor nem olyan, amilyennek szeretném.
– És milyen világot szeretnél?
– Olyat, ahol mindenki elvégezheti azt, amiért ideszületett. Legyen szenvedélyes, őszinte és okos. Ha ilyen világban élnénk, az mindenkinek jó lenne. Annyi minden várja az embert, előre kell menni, és mint a cápa, átszűrni magunkon az újabbnál újabb dolgokat, mert ettől leszünk többek.
– Volt olyan időszak ebben az országban, amiről szép emlékeid vannak?
– Imádtam kisdobos illetve úttörő lenni. Hangadó voltam, boldogan meneteltem a többiek előtt. A nyarakat nagymamámnál, a Balatonon töltöttem. Teli volt a környék nagyikkal, unokákkal, szülőkkel, akik lejöttek hétvégére. Igazi közösségi élet folyt: összejárás, nagy dumálások, éjszakába nyúló sütögetések. Úgy látom, ilyen ma nincs. A múltkor kimentem az újpesti Szúnyog-szigetre. Ott valamikor horgász tanyák, stégek voltak, tömérdek ember, élőzene, sör és frissen sült hal. Most semmi sincs, csak a hajléktalanok. Minden lepusztul, ugyanakkor rengeteg az új hely milliárdokért, egyik fazonosabb, mint a másik. Fontosabb a csilivili, a talmi, mint a valódi tartalom. Pedig kell, hogy legyenek az embernek otthonai. Műhelyek, ahol nyitottság van, elfogadás és igény a másik megismerésére. Mi szerencsések vagyunk Györgyivel, mert ezt megteremtettük magunknak. Ezek azok a helyek, ahol az lehetsz, aki vagy, s ha vannak ilyenek, boldogabbá válhat a világ.
– Vannak még ilyen helyek? Mert azt tapasztalom, hogy voltak működő közösségek, de ékeket vertek közéjük, és nem maradt más, csak a hiány és a keserű szájíz.
– Én ismerek néhányat: ha bemész például a Komédiás kávéházba, mindig akad ott valaki, akivel szót tudsz váltani. Aztán vannak baráti csoportok, akik együtt járnak színházba, kirándulni vagy csak leülnek kártyázni. Az internet pedig kész csoda: összeboronálja az egyívású embereket, és tömegeket képes megmozgatni, akár utcára vinni egy közös ügyért. Szóval nem szabad feladni! Meg kell őriznünk a hitet, mert ami rossz, az nagyon mutatja magát, ami meg jó, az sokszor – önvédelemből is – bujdokol.