Jómagam először 1988-ban találkoztam vele, amikor a rég elfeledett Ötlet című hetilapba készítettem vele - talán az első - nagy interjút. Egy budai ügyvédi munkaközösségben találkoztunk, mert akkor még nem igen voltak ügyvédi irodák. Egy kifogástalanul elegáns, csokornyakkendős régi vágású úr fogadott. Minden szót, minden mondatot megfontolva beszélt, nem tűrte a a hanyagságot az élőbeszédben sem. Szinte nyomdakészen fogalmazott.
Az elmúlt évtizedekben még többször ülhettem le vele hosszabb beszélgetésekre, s miközben rajtam nyomot hagytak a múló évek, Bárándy ügyvéd úr mintha kifogott volna az időn. Élénk szelleme a legutolsó, néhány hónappal ezelőtti találkozásunkkor is a régi volt, s mit sem kopott lelkesedése, amikor a Csemegi-kódex jogi szépségeit ecsetelte.
A szakmai társalgáson túl mindig megörvendeztetett néhány anekdotával is, mit például azzal, hogy a gödöllői premontrei gimnáziumban osztálytársa volt egy Windischgrätz herceg, s a történelem tanár az egyik március 15-én éppen a hercegfit kérte föl, mondja el a március 15-i ünnepi beszédet. Az ifjú főrend szerényen tiltakozott, mondván: a kedves dédi részt vett a szabadságharc leverésében, de végül nagyon helyre beszédet tartott.
Persze egyáltalán nem volt mindig ilyen vidám Bárándy György élete, hiszen 1951-ben az ÁVH Kistarcsára internálta, s csak két évvel később szabadult. Jogi diplomájával segédmunkásként helyezkedhetett el. A forradalom után térhetett vissza szeretett hivatásához. Ő ugyanis ízig-vérig ügyvéd volt. Nem ítélkezett az emberek felett, igyekezett megérteni mozgatórugóikat, minél bonyolultabb volt egy ügy, annál nagyobb szakmai kihívásnak érezte.
Fiával, Bárándy Péterrel, az ugyancsak neves ügyvéddel, volt igazságügy miniszterrel közös irodájuk lakhelyem közelében van. Néha láttam a jellegzetes kissé hajlott alakját, amint kiszállt egy gépkocsiból, s indult újabb jogi csatákat vívni. Többnyire győzteseket.
Most veszített. A halállal szembeni pert a legbriliánsabb védőbeszéddel sem lehet megnyerni.
Nyugodjék békében.