A magyar társadalom beteg. Ez a megállapítás éppen annyira sommás, mint amennyire – sajnos – igaz.
Társadalmunk egészségügyi, sőt mentális és morális állapotáról nemcsak a tragikus népegészségügyi mutatók, valamint az általános higiéniai felmérések katasztrofális eredményei tájékoztatnak minket, de az évtizedek óta semmit sem javuló demográfiai, továbbá az urbanizációs és migrációs adatok ugyancsak egyaránt kedvezőtlen képet festenek arról az országról, amelyet hazánknak tekintünk. (A rendszerváltás nagy vállalkozása mindezen évtizedes negatív mutatókon semmit sem változtatott, legfeljebb időről időre mutatkozott némi enyhülés, vagy lassult le a romlás mértéke és üteme.)
A társadalmi kohézió alacsony szintje és az általános értékválság tovább nehezítik a helyzetet, szűkítve az igényes élet lehetőségeit. A legújabb értékkutatások siralmas állapotról adnak képet, hiszen a magyar lakosság értékválasztásaiban a kelet-európai – posztkommunista – értékvesztett nemzetek választásaihoz hasonlít, miközben a magyar közvélemény közízlése, önazonosság-tudata és kollektív identitása ugyancsak kritikusan ítélhető meg. Ekképpen különös jelenséggel találkozunk, ha azt a kérdést vizsgáljuk, hogy a magyar társadalom hogyan látja önmagát, hiszen ezen a területen a legkülönbözőbb ismert sztereotípiák köszönnek vissza. Mindezen felismerések azonban jelentőségükben eltörpülnek amellett a különös nézőpont mellett, amellyel a magyar társadalom vagy – ha úgy tetszik – a magyar nemzet a saját történelmére tekint.
Ismeretes, hogy kollektív történelemszemléletünk alapja az iskolákban tanult és a családokban továbbörökített történelemkép, amelyet a hivatalos történetírás táplál. Szoros korreláció figyelhető meg a milliónyi magántörténelem és a nemzet kollektív emlékezete, a hivatalos történetírás között. Az utóbbi hatása az előbbire rendkívül erőteljes.
Magyarország azon országok közé tartozik ugyanis, amelyeknek van hivatalos történetírásuk. A történészi előmenetelhez, a tudósi, tanári pályán való haladáshoz, egy tekintélyes szakmai karrier kiépítéséhez, de már megkezdéséhez is elengedhetetlen a hivatalos történetírás legalapvetőbb tényeinek elfogadása, még akkor is, ha ezek a történetírói tények sok esetben szembemennek a valóságos történeti tényekkel. A hivatalos történetírói felfogást intézmények egész sokasága képviseli, évtizedek óta kiépült intézményrendszerrel, az elemi iskoláktól az akadémiáig, a történeti intézetektől a tankönyvekig, a történettudományi szakirodalomtól a mindennapi sajtóig, tökéletesen kifejlesztett szimbólumrendszerrel, nyelvhasználattal, nyelvi fordulatokkal, szakkifejezésekkel és gesztusokkal.
A Magyarországon született, magyar családban felnövő, magyar iskolákat végigjárt polgár szinte születése pillanatától kezdve jól adagolt dózisokban kapja azt a történelemszemléletet, amelynek elsajátítása belépőjegyet jelent a hivatalos társadalomba, a felnőttek világába, a nemzeti történelem hivatalos felfogásába. Viselkedésünket, szavainkat és jelképeinket egyaránt meghatározza a készen kapott, meg nem kérdőjelezett és szinte meg sem kérdőjelezhető általános szemlélet, amely alapján a világra és hazánkra tekintünk.
Ez a történelemszemlélet a XIX. század nyelvén beszél, a nacionalizmus kifejezéskészletével, és ez ötvöződik a XX. század által ránk hagyományozott plebejus felfogással, attitűddel és értékrenddel. Komplett és egészségtelen rendszer ez, amely a maga totalitásában valósággal rátelepszik az érzékeinkre.
Ekként nehezen ismerhető fel, hogy a hivatalos történetírás időnként hazugságokra kényszerül, ha a nemzeti történelem tanulságokkal teli, de mégiscsak „progresszív” leírását igyekszik megadni. A magyar társadalom ezért – nagyjából kétszáz éve – téves tényállítások egész sorát kapja önmagáról, olyan mennyiségben, hogy már nem létező olvasottságot, műveltséget és tájékozottságot feltételezve sem tudhatná, hogy valójában hivatalos ferdítésekről van szó.
Társadalmunk természetesen ezzel a különös jelenséggel nincs teljesen egyedül a társadalmak sorában. Más nemzetek is eltagadnak itt-ott egy-egy eseményt, átértékelnek helyenként egy-egy jelenséget, alulértékelnek jelentős szereplőket és történéseket, felülértékelnek jelentéktelen alakokat és epizódokat, és kisebb-nagyobb hazugságokkal önkéntelenül és óhatatlanul áltatják magukat.
A magyar történetfelfogás azonban egy fontos vonatkozásban jelentősen különbözik ettől a „füllentéses” történetírástól. Nemcsak azért, mert a magyar történetírás méreteiben, mértékeiben és volumenében nagyobb és komolyabb hazugságokra ragadtatja és kényszeríti magát, mint más nemzetek történetírásai, hanem azért is, mert a magyar történelemfelfogás számtalan esetben felcseréli egymással a morális pólus két pontját.
Más népek is „belehazudják” ugyanis magukat a jóba, más társadalmak is belelátják önmagukat a helyes tanulságokba, és más nemzetek is előzményeket találnak jelenkori céljaikhoz a múltban. Természetesen akadnak népek, amelyek hivatalos történetírásukban ott mutatják magukat valamely történelmi esemény helyszínén és idejében, holott valójában nem voltak ott, vagy nem olyan mértékben, nem olyan jelentőséggel vették ki részüket az eseményből, mint ahogyan azt utólag leírják. A pozitívnak tartott eseményekben saját pozitív szerepüket hangsúlyozzák, a negatívnak tartott eseményekben saját szerepüket jelentéktelennek, esetlegesnek, véletlenszerűnek, alkalomszerűnek mutatják be. Önnön magukat a jó oldalon szeretik látni, még akkor is, ha valójában nem azon az oldalon voltak, de nem cserélik fel a jót a rosszal. Nem állítják be rossznak a jót, és jónak a rosszat; a tényeket elferdíthetik ugyan, de morális tartalmukat nem üresítik ki.
A magyar történetírás azonban sok esetben éppen ebbe a bűnbe esik. Így aztán gyermekeink, unokáink nemzedékről nemzedékre nemcsak téves, hanem sarkaiból kiforgatott világot kapnak örökül szüleiktől és nagyszüleiktől évtizedek, évszázadok óta. (Mint tudvalevő, az egykori hivatalos kommunista történetírás a kommunizmus kárhoztatott évtizedei alatt hazugságokat tanított a kommunizmusról és minden másról. A kommunizmusnak vége, a kommunisták leléptek a színről, és magukkal vitték hazugságaikat a kommunizmusról, de itt hagyták hazugságaikat minden másról.)
Polgártársaink fejében a nemzedékek óta elfuserált értékszemlélet egy beteg történelemfelfogással párosul. Csodálatos nemzeti hősök, valóságos történelmi nagyságok, erkölcsi példaképek és bátor kiállások mentek feledésbe, nagy neveket fel sem jegyeztek, és kiváló történelmi alakok adták életüket a morális jóért anélkül, hogy a hivatalos történetírás észrevette volna, cselekedeteiket feljegyezte volna, az utókornak megörökítette volna. Eközben hétpróbás gazemberek, valóságos szörnyetegek neveit a hivatalos történetírás aranybetűkkel írta be a nemzet történelemkönyvébe, az utcatáblákra és a szobrok talapzataira, kisiskolásaink tömeggyilkosok emlékműveit koszorúzzák, miközben nemzeti kiválóságaink példaadó tetteiről senki sem hallott.
Ez természetesen nagyon sajnálatos és kiáltóan igazságtalan, de van a magyar történelemszemléletnek egy még ennél is különösebb, keleties, mondhatni jobbágyias, szolgai vonása. Ez a vonás a hatalmasokkal szembeni történelmi elnézés, a gaztettekkel szembeni megbocsátás, ha a rémtetteket politikai hatalmasok, nagy hatalommal bíró politikai vezetők követték el. A magyar társadalom rendkívül elnéző a gonosz vagy csak tehetségtelen politikai vezetők tévedéseivel szemben. A magyar társadalom felfelé toleráns, megbocsátó és megértő, és legfeljebb csak lefelé igényes és elváró.
Ebben a társadalomban hatalomra kerülni és a hatalomban tartósan megmaradni akkor is kedvező megítélés alá esik, ha a hatalom birtokosai uralmuk megtartása érdekében nemtelen eszközökhöz nyúlnak vagy tehetségtelenségük okán hibákat követnek el.
Márpedig a magyar politikai osztály nemzedékek óta hibákat halmoz hibákra, a nemzet ügyét vesztébe viszi, a magyar nacionalizmust vesztes nacionalizmussá teszi. Mit lehet ezzel kezdeni? A magyar közvélemény a hivatalos történetírás segítségével a hibákról kevéssé vesz tudomást, a bűnöket nagyrészt eltagadja, és a hatalmasságokat sok esetben indokolatlanul felmagasztosítja, ha e hatalmasságok elég ideig voltak hatalmon.
Mindezen problémák sajátos fénytörésben, de mindenesetre látványosan jelentkeznek, ha a jelenkor történelmét, napjaink eseményeit ítéljük meg. A jelenkor hatalmasságai ugyanis már a jelenben gondoskodnak majdani történelmi megítélésük kedvező voltáról. A pillanatnyilag regnáló kormány fontos feladatának tekinti, hogy talpnyalók seregével vétesse körül magát, és közpénzből kistafírozott mamelukhadak szolgálják őrült törekvéseit.
Ez a hatalom előre megírja a történelmét. Biztosra megy. Intézmények tucatjaival, sajtómunkások százaival, rajongók ezreivel, fizetett tízezrekkel és százezrekkel dokumentáltatja cselekedeteit. Könnyen teheti. Politikamagyarázó szervilisei, kisstílű hűbéresei, hálás jobbágyai gyomorfordító szervilizmussal magyarázzák a különböző szakpolitikáit, kortalan percemberkék ájult tisztelettel szívják a hatalom igézetének levegőjét, a hatalom-közeliség ópiumát, és hálát adnak kegyes sorsuknak, ha a vezérlő erő lábaihoz kuporodhatnak.
Velük van tele a jelen történelme. A narratívát a győztesek írják. Akkor is, ha végül veszítenek. Mert Magyarországon a bukás dicsőít meg.
Nehéz idők jönnek. Mindig nehéz idők járnak. Mondhatnánk, hogy a történelem majd igazságot szolgáltat, de tudjuk, hogy nem ad igazságot. A történelem tanulságokat kínál, de nálunk e tanulságokat nem vonják le. Kívánhatjuk, hogy a történetírás tegye majd helyre a jelen emlékét, de a fentiekből éppen az következik, hogy nem fogja helyre tenni.
A magyar történelem nem tanítómestere a magyar életnek. Hivatkoznak rá, de nem ismerik. Tanulnak róla, de nem tanulnak belőle.
Mégis, mint tudjuk, mindennek ára van, és mindennek van határa. Aminek eleje volt, annak egyszer vége is lesz. Akkoron majd visszafelé számolódnak a napok, vágódnak a centik, égetődnek a gyertyák, fogyasztódnak a kolbászok, vágódnak le az aranytojást tojó tyúkok.
Részesei vagyunk egy olyan korszaknak, amelynek már megírták a történelmét. Már most a hazugságot írták meg. Ezért egyszer majd a történetírást is vissza kell foglalni. Egyszer. Rendezni végre közös dolgainkat, köztük az első közös dolgot, a respublikát, a köztársaság elhazudott ügyét. Ez a mi munkánk, és nem is kevés.
