Ha röviden kellene összefoglalni, mit javasolhatnék? Azt tanácsolnám, hogy módszertanilag kételkedjenek önnön propagandájukban, és próbáljanak a más fejével is gondolkodni. A törzsgárdán kívül nem lehet tömegeket úgy megszólítani, hogy egyre engesztelhetetlenebbül mondogatják azt, amivel semmit nem értek el. Kívülről úgy néz ki, hogy a baloldal térfelének hangadói a legnagyobb akadályai annak, hogy szélesebb kört legyenek képesek legalább az üzenetük meghallgatására rávenni. Új hangokra és hangadókra volna tehát szükség: Az eddigiekkel a politikai gettólét garantáltnak látszik.
Indulatok helyett
A baloldal hangadóinak történelemszemlélete (leegyszerűsítve a nácizás) és politikai filozófiája („fékek és ellensúlyok”) a megcélzott közönséget hidegen hagyja, az általuk szorgalmazott gyakorlati megoldásokból (a nyugati hatalmak elvárásainak kritikátlan teljesítéséből, a gazdasági verseny erősítéséből, az állami szerepvállalás lebontásából, s életmód szubkultúrák támogatásából) pedig nem kérnek. Hagyományos közönségük egy része is ezért állt át 2008-ban a Fidesz, majd később a Jobbik oldalára, és a maradékból is sokakat csak a másik oldal démonizálása gátolja meg a leválásban. Ez a démonizálás azonban már többeket taszít, mint amennyit visszatart. Fenntartása ezért kontraproduktív.
Elvben a pluralitás képviselői, hangadóik azonban az övékétől különböző megközelítésektől elzárkóznak. A tények - például a Horthy-korszakkal s azok főszereplőivel kapcsolatban - sokszínűek, a baloldal hangadói azonban kizárólag a zsidóság, a korszak meghatározó politikusainak illegalitásba kényszerítése, ha nem éppen koncentrációs táborba zárása után bekövetkezett tragédiájának szemüvegén keresztül képesek azt látni és értelmezni. Ez a tragédia rendkívüli, ám egyedül ezt tenni egy negyed százados korszak történéseinek mércéjéül ugyanúgy félrevezető, mint ha Ferenc Józsefet kizárólag az aradi vértanúk, Kádár Jánost pedig a Nagy Imre-csoport hóhéraként volnánk képesek bemutatni. Megvan a helye a sarkos véleményeknek is, csak nehéz azokkal néppártot építeni.
Méltányosságra volna szükség elvakult indulatok helyett. A történelem értelmezése terén nem volna szabad napjaink tapasztalatait számon kérni elődeinken, s elvonatkoztatni a kor uralkodó közérzületétől és áramlataitól sem, nem beszélve hazánk geopolitikai csapdahelyzetéről a náci és bolsevista birodalom harapófogójába szorulva a nyugati hatalmaktól nemcsak sorsára hagyva, hanem azok hatalmi játszmáiban cinikusan is kihasználva. Ha méltányoljuk Tamás Gáspár Miklós Marx antiszemita megnyilvánulásai kapcsán tett értékelését (a nácizmus előtti antiszemita kijelentések súlya más, a holokauszt tudatában másként ítéltetnek meg az ilyen mondatok), akkor a katolikusok ezt joggal várhatják el Prohászka Ottokár esetében is. S jobban megérthetjük térségünk vérzivataros történetét, ismervén Charles Gati beszámolóját arról, hogy 1958-ban (!) egy georgiai szállodán „No Niggers, No Jews, No Dogs!” neonreklám világít(hat)ott. A kollektív bűnösség elvének, a kollektív megbélyegzés jogosultságának elutasítása elég volna politikai alapvetésnek, s ebben nem is volna nehéz (majdnem) nemzeti alapkonszenzust teremteni. A részletekkel kapcsolatban pedig kapjon nagyobb teret a pluralizmus. Aki milliós tömegek támogatását kívánja megszerezni, annak ezt diktálja önérdeke is.
Kinek használ?
Ami a demokráciát illeti, az egyoldalúan elfogadott választási törvénytől (1994 ősze) a csonka médiakuratóriumon és a közmédiában végrehajtott tömeges elbocsátásokon át a független intézmények saját káderekkel való feltöltéséig, illetve. a megörökölt vezetők kiszekírozásáig (Bod Péter, Mellár Tamás), a bennfentes közbeszerzésektől a saját civilek kistafírozásán és a közelálló médiumok pénzzel való kitömésén át a társadalmi párbeszéd negligálásáig (szakszervezeteik tudnának erről mesélni), s a rendőri megfélemlítésig kormányzati pozícióban a mai ellenzék pontról pontra elkövette mindazt, amit most oly indulattal kifogásol. Csak az egyoldalú alkotmányozásra nem kerített sort – mert az MSZP az SZDSZ-étől eltérő koncepciót vallott közjogi kérdésekben (kétkamarás parlament, közvetlenül választott köztársasági elnök). A pártpropaganda persze szóvá teszi az aktuális botrányokat, ámde ez a fegyver láthatóan hatástalan, sőt az ellenfél külföldi lejáratásának kísérletei inkább a kormányoldal szabadságharcos propagandáját segítik. E terméketlen kísérletekkel való szakítás hasznára válna a mai ellenzéknek éppúgy, mint a hazának.
Ma úgy nyújtanak értékes támogatást az uniós párthomokozóban zajló propagandaháborúban az MSZP-vel névleg szövetséges pártoknak, hogy hazai ellenfeleiknek ebből hasznuk, önöknek káruk származik, azonban ezzel olyan káros antiországimázs-tevékenységet is folytatnak, ami anno Beneséknek is becsületére vált volna. Napnál világosabb, hogy Európa nem fogja önök helyett megbuktatni az Orbán-kormányt, mi több, annak társadalmi stabilitást teremteni képes politikáját – egy elégedetlenségtől forrongó, sztrájkoktól, tömegtüntetésektől, kormányzati instabilitástól gyötört Európával a háttérben – lassan már többre tartják a baloldal pártjainak politikai impotenciájánál. Amíg egyenlő és titkos választójog érvényesül, addig Európa belügynek fogja tekinteni a magyarországi választások eredményét. Ezt a mérkőzést idehaza, saját erőből kell megvívni. És ez nem lehetetlen vállalkozás.
Ellenfeleik építkeztek
Emlékezzenek vissza 1994-re, amikor az MSZP volt hegemón helyzetben, ellenfeleik gyengék és szétforgácsoltak, anyagi erejük és médiatámogatottságuk nullához közeli. Vagy 1998 nyarára, amikor egy erős ellenfelet hajszállal legyőzve néhány hónapon belül az önök kétharmados támogatottságát jelezte a politikai barométer. A megoldás egyszerű: rengeteg aprómunka és a társadalom értékítéletével, vágyaival egy hullámhosszon lévő politikai kínálat. Nos, ez a kettő, amelyet önök az elmúlt évtized során elmulasztottak megtenni, illetve ajánlani, míg ellenfeleik emberi és anyagi erőforrásaikat nem kímélve építkeztek, s mind a programkészítés, mind a kormánypolitika terén minimum képesek voltak elhitetni, hogy a többség akaratát szolgálják. Amíg a baloldal eredménytelensége okát szinte kizárólag külső tényezőkben keresi, addig az elszánt, szorgalmas, leleményes és egységes ellenféllel szemben esélyük sincsen.
A Fidesz praktikáit hibáztatni azért értelmetlen, mert az ellenzéki oldalon virul egy még eszköztelenebb, még nagyobb ellenszélben működő párt, a Jobbik, amelyet csak önnön korlátolt volta – a társadalom többségét taszító és a külvilágban önmagukat diszkreditáló rasszista kiszólások – gátolnak meg abban, hogy valódi alternatívává váljon. De az európai tendenciákat figyelve ne áltassák magukat: ez a gát sem tart örökké. Szélsőséges pártok sorát fogadja el Európa már ma is kormánytényezőként, s két nyugati nagyhatalom esetében ezek a pártok már a fő kormányerővé válás küszöbén állnak. Ebben a közegben előbb lesz a Jobbikból Európában respektált kormánypárt, mint az MSZP-ből – a mai sínen maradva.
Egy nagy néppárt működőképességének alapfeltétele, hogy a politika centrumában azok álljanak, akik mögött a legtöbb választó hajlandó felsorakozni. A programnak és a politikai cselekvésnek ezt a bázist kell megcéloznia és persze szolgálnia is, s a kényszerű külső-belső szövetségkötések ezt legfeljebb részben ellenpontozhatják – olyan mértékben, ami még nem kelt kezelhetetlen mértékű elégedetlenséget a párt centrumában. Vagyis elengedhetetlen feltétel, hogy ne a farok próbálja csóválni a kutyát. Mert ha így volna – s önök tudják, hogy az MSZP-SZDSZ-kormányok esetében éppen ez történt – annak vége a széthullás. A Fidesz azért olyan hatékony, mert Orbán Viktor képes egyensúlyban tartani a – természetesen – az ő pártja két ellentétes pólusán is meglévő neoliberális elitista, illetve plebejus erőket, megértetve velük, hogy a közös siker érdekében egyikük sem erőltetheti rá akaratát a párt egészére.
Orbán ereje
Orbánnak hallatlan előnye az évtizedes szerves építkezés. Nem elfoglalni próbált egy pártot, hanem politikai mondanivalójával, személyes tekintélyével maga köré gyűjtötte azokat, akik hajlandók voltak vele szövetkezni. Ez mások számára is járható út, akiknek széles társadalmi rétegek életproblémáira megoldást kínáló programjuk és némi kommunikációs tehetségük van. Ma százezrek politikai érdekképviselete megoldatlan, van tehát kit megcélozni egy baloldali programmal. De a sok éves távú építkezés nem megtakarítható.
És itt jutunk el az össze (nem) fogás problematikájához. Aki mindenképpen meg akarja nyerni a soron következő választást, még ha ennek társadalomszociológiai feltételei hiányoznak is, az jó eséllyel a későbbieket is el fogja veszíteni. Például azért, mert egymást taszító erők összeadásától vár támogatottság-növekedést. Mesterházy Attila jó úton járt ahhoz, hogy 2018-ra megkerülhetetlen erővé építse az MSZP-t. Képes volt elfoglalni – mind a külföldi nagyhatalmak favoritja, Bajnai Gordon, mind a hazai megmondóemberek kedvence, Gyurcsány Ferenc ellenében – az ellenzék megkérdőjelezhetetlen vezetőjének pozícióját, ám végül a győzelem elérhetetlen (Bitó László lakása környékén repkedő…) kék madara csábításának engedve, Gyurcsányt pályára segítve lerombolt mindent, amit addig épített.
A „győzni, de azonnal” taktika figyelmen kívül hagy egy alapvető tényezőt: ahhoz, hogy a baloldali pártok kormánytöbbséget szerezzenek, egyszerre kellene felülmúlniuk a Fideszt és a Jobbikot. Ez ma – és még feltehetőleg sokáig – képtelenség. Mindkét ellenfélnek akkora elkötelezett magja van, hogy rajtuk kívül gyakorlatilag mindenki más támogatását az egymással alapkérdésekben is vitázó, emiatt egységes programot felmutatni képtelen „kis baloldali pártoknak” kellene megszerezniük. Ez pedig kizárt – a sokadik, zsinórban elszenvedett megalázó vereség után fel kellene ismerni. A helyzet két okból fog valószínűleg hosszabb távon is fennmaradni: Orbán Viktor stratégiai, taktikai és vezetési képességei (amit a propagandában nem kell elismerni, de a stratégiai tervezés terén öngyilkosság nem respektálni) és a Jobbik szorgalma és fiatalos energiái okán. Mindkét téren nagy hanyatlásnak kellene bekövetkeznie a két jobboldali pártnál, és óriási fejlődésnek a baloldalon, hogy a helyzet alapvetően változzék, ami nem kizárt, de nagyon sok idő kell hozzá.
Hacsak valami földrengésszerű belpolitikai változás nem történik, a baloldali pártok (vagy egy részük) kormányra még hosszú ideig inkább csak (kényszer)koalícióban juthatnak. Kétségtelen, hogy a választék elég bajos. De csak ez a választék van. Itt szeretnék rámutatni, hogy ama hírhedt centrális erőtér mindössze annyit jelent, hogy a Fidesz számba jöhető ellenfelei jobban taszítják egymást, semhogy vele szemben képesek lennének összefogni. Ebben a helyzetben az egyfordulós választás bevezetése racionális döntés volt; csakúgy mint az MSZP-SZDSZ 1994-es, hasonlóan egyoldalúan hozott önkormányzati választási törvénye. Különben: 2006. május végén Gyurcsány Ferenc maga javasolt egyfordulós választást!
Új koalíciók?
Ha a baloldal úgy dönt, hogy számára a Fidesz és a Jobbik is teljességgel kizárt, mint potenciális kényszer-koalíciós partner, akkor még hosszú ideig az ellenzéki lét mellett dönt. Ha bármelyiket elvileg koalícióképesnek minősíti (akár titokban is), akkor viszont szakítania kell annak démonizálásával. Ez a mai megmondóemberekkel és politikai reprezentációjukkal lehetetlen, mégpedig mindkét oldal miatt az. A teljes ellenzéki összefogás (Gyurcsánnyal, Vásárhelyi Máriával, Bauer Tamással) ugyanis a Fidesz számára sem képzelhető el koalíciós partnerként. Előbb fog a Jobbik külső támogatásával kormányozni, vállalva annak minden nemzetközi ódiumát. Ez azonban nem feltétlenül igaz a baloldal egészére. Az MSZP bázisának törekvései egyáltalán nem állnak szöges ellentétben a „család, munka, rend, hazai tulajdon” vezérmotívumokkal jellemezhető mai kormánypolitikával, csak a „szövetségesek” miatt két évtizede nemigen tudnak érvényesülni, sokszor nyíltan artikulálódni sem.
Éppen a többosztatú politikai erőtér miatt adódhat – a baloldal baloldalként való talpra állása esetén – olyan választási eredmény, amely után – szeretem, nem szeretem – csak egy (német típusú) (nagy)koalíció lehet képes stabil kormányt alakítani. Aki ezt, a választás-matematikailag egy tisztán baloldali kormánynál ma valószínűbb lehetőséget figyelmen kívül hagyja, az tartós ellenzéki létre rendezkedik be. Ha ezt nem akarja, a mai politikai-szociológiai szerkezetben és erőviszonyok mellett nincs más (valós) választása, mint szakítani az élet-halál küzdelem paradigmájával, s az ellenfelet olyannak tekinteni, akivel lehetséges az együttműködés.
Ami fontos lépés volna a hazai hideg polgárháború lecsillapításához is.
