Collateral damage – így nevezik angolul egy háború során nem szándékosan okozott, járulékos kárt, civil veszteséget.
2002 óta – amióta a haza nem lehet ellenzékben – folyamatos hergelésben, izgatásban, feszültségben éljük napjainkat. Háta mögött egy 2 milliós kisebbség támogatásával, egy ember vívja szabadságharcát saját népe, országa és a világ ellen. Konfliktust provokál az EU-val, az USA-val, miközben odabújik Putyinhoz, azerbajdzsáni és más despoták barátságáért és pénzéért ácsingózik. Páriák lettünk a világban. A nacionalista, populista vezér és rokonai, üzlettársai, kiszolgálói eszközeikben nem válogatva, mára maguk alá gyűrtek mindent. Alkotmányt, bírákat, ügyészséget, szakszervezeteket, tanárokat, trafikosokat és folytathatnánk a sort napestig. Az adóhivatalból pénzmosodát csináltak, a kis tartozásokat könyörtelenül behajtják, a milliárdos adócsalókat futni hagyják. A "kormányzó" által hirdetett munkaalapú társadalom nem más, mint a 4 millió koldus országa. A jövő évi büdzsé pedig azt vetíti előre, hogy a gazdagabb még gazdagabb lesz, a szegény még szegényebb.
Kitörésre nincs mód, a tanulás lehetőségeit is minimálisra szűkítették.
Komáromi Andrást, arra kényszerítették, hogy áron alul adja el az EMIR nevű szoftvert az államnak. Eladta, majd meghalt. Welsz Tamás, aki a Simon-ügyben lehetett volna kellemetlen tanú, a rendőrök karjai közt halt meg. Váradi András, az alcsúti juhász, akitől elvették a földjét, amin a birkáit legeltette, akinek még a trágyáját is ellapátolták, megfosztották a megélhetésétől, mert elindult a polgármester-választáson. A szavazás előtti éjjelen egy rejtélyes, 84 éves osztrák sofőr halálra gázolta az országúton, miközben a plakátjait ragasztgatta. Rózsa Milán, fiatal, ellenzéki aktivista, akit két napra őrizetbe vettek, amiért csitítani próbálta a feldühödött tömeget a kormányzó párt székháza előtti tüntetésen, pár héttel később saját elhatározásból dobta el az életét. 26 éves volt.
Sokan mondják, ne gyártsunk összeesküvés-elméleteket, ne magyarázzunk bele semmit a történésekbe, a balesetet tekintsük balesetnek, az öngyilkosságot magánügynek. Tény, hogy egyik esetben sem ismerjük, nem ismertették meg velünk a részleteket. Nem tudjuk, ki milyen magánéleti és egyéb problémákkal küszködött. Nem tudjuk, folytattak-e nyomozást a halálok okainak feltárására, és milyen eredményre jutottak? Nem tájékoztattak erről sem. S nem tudjuk, hány névtelen ember halt meg a rossz körülmények, az éhezés, a nyomor, a létbizonytalanság vagy a stressz miatt. Nem tudjuk, hány névtelen embernek rövidült meg az élete a tudatosan lerohasztott egészségügy miatt, egy fűtetlen kórházteremben, miközben az ismeretlen okból még mindig kedvelt futballcsapat stadionjának a gyepszőnyegét fűtik.
Mégsem lehet elmenni amellett a szellemi és lelki környezetszennyezés mellett, amiben a 2002-ben kezdődött szabadságharc óta élünk. Mert ez bizony – közvetve vagy közvetlenül – szedi az áldozatait. Így vagy úgy. Collateral damage.
