A hortobágyi puszta, mint színhely ideális, végeláthatatlanul tágas, miközben veszedelmes csapda. A nagy semmi nem engedi szabadon azt, akit egyszer befogott. Lovak is vannak itt, meg akik megülik, de mindenekelőtt vannak rosszfiúk, akik hatalmukban tartják a többieket, törvényen felülinek tekintik magukat és azt tesznek, amit akarnak. Ehhez kell egy igazi western-hős, aki megpróbálja megváltoztatni az öröknek hitt felállást.
Különleges ráadás, hogy Hajdu a rosszfiúkkal szembe kerülő kőkemény western-hős szerepére fekete bőrű színészt hívott meg. A szekercével faragott arcvonású, halgatag férfit Jim Jarmusch színészeként emlegeti a filmvilág, valóban láttuk az Éjszaka a földön, a Szellemkutya és Az irányítás határán című Jarmusch-filmekben, de Lars von Trier Manderlayében is, sőt, legutóbb a Kálváriában. Ritka karizmatikus figura. Megjelenik és titka van. Hajdunál talán Az irányítás határán titokzatos vándorához hasonlít leginkább, ahogy egyszerre csak felbukkan a semmiből, majd alig másfél órával később, kilovagol a semmibe. De ez nem vadnyugat, s bár a hős vonattal indul neki ismeretlen céljának, de itt minden ócska, romos. A mozdony is lerobbant csotrogány, ráadásul a vén mozdonyvezető meg is hal útközben. Azaz az első pillanatokról fogva valami mindig kibicsaklik a klasszikus westernstílushoz képest és Hajdunál ennek mélyebb értelme van, semmint egy műfajhoz való hasonlóság. Valahol az isten háta mögött vagyunk, ahol nem érvényesek a törvények és az emberi elvárások, ahol mindenki idegen, semmi sem biztos és minden megtörténhet. Ahogy már az első pillanattól fogva kemény, baljóslatú atmoszféra uralja a sztorit, ugyanúgy a kezdettől a fenyegetettség feszültsége veszi körül a hallgatag hőst. A hideg, gyanakvó környezetben mindent csak félmondatok árulnak el. Komor pillantású hősünkről, Francisről is később, egy elejtett félmondatból tudjuk meg, hogy Elefántcsontpartról való való, focista és valami bunda-ügy miatt igyekszik eltűnni a a pusztában megbúvó menedékhelyen. Csak jóval később ismerjük meg a sporttáskájában hurcolt focilabda igazi titkát is, akkor, amikor szökni akar, elfogják, megbüntetik és a kínzáson túl a labda is eltűnik.
Hajdu nem fogja meg a néző kezét, hogy előzékenyen vezetgesse, magára hagyja, ha tudja, fejtse meg a roncsolt valóság rejtett titkait. Ahová hőse megérkezik, valahol a román határhoz közeli tanyára, egy román maffiózó és engedelmes alárendeltjei diktálják a kiismerhetetlen rendet. Mintha minden véletlenül lenne összedobálva, a félig épült – vagy félig rombolt? – ócska tákolmányoktól kezdve a rozsdálló fémalkatrészekig. Űrbéli kráterre emlékeztet a kiásott gödör, ahová titkos szállítmánnyal érkezik a szemét, akár még takaróba göngyölt hullával együtt is. Nincs magyarázat, kiket látunk lóháton, kiket nehéz zsákok alatt görnyedezni. Egy kegyetlen jelenet után értjük meg, mire utalt a film előtti rendezői felirat arról, hogy ma Magyarországon vannak helyek, ahol rabszolga sorban dolgoztatnak embereket. Azt sem tudjuk egészen biztosan, ki az a fiatal nő (Török-Illyés Orsolya), aki sötét pillantással figyeli a lovasok mozgását a tanya körül és aki éjszaka a mindent irányító főnök mellé fekszik az ágyba. Villanásnyi utalás árulja el, és hogy a rosszfiú előtt ő és családja volt itt a tanya tulajdonosa.
Hajdu párbeszédei a minimálisra szorítkoznak, nem visz közel személyes információval a szereplőihez. Lecsupaszítva csak az látszik, ahogy működik a rendszer,. Akik a dolgokat irányítják, illetve a főnök (Rozvan Vasilescu) utasításait végrehajtják, francia-magyar-román keveréknyelven beszélnek, de akiket munkára hajtanak, azoknak egyetlen szavuk sincs. Bár a film a rendezői nyilatkozatok szerint Tar Sándor Ház a térkép szélén című elbeszélése alapján készült, ez a keleti westernné formált történet néhány mondatot kivéve teljes egészében Hajdu története. (Igaz, már Tar sem ment bele semmiféle pszichologizálásba, emocionális állásfoglalásba, érzelmi háttérrajzba, a maga módján ő is jéghideg távolságtartással teljesítette be a ítéletet.)
A film csontig lemeztelenített, szikár elbeszélésmódja mellbevágó. Hajdu a végletekig lecsupaszítja filmjét az emócióktól, a történéseket megfosztja minden érzelmi kapaszkodótól, a minimálisra csökkenti szereplői személyes jellemzését. Kemény alkotói döntés, nem mondható közönségbarátnak, viszont egészen meglepő belső aktivitásra serkenti az arra alkatilag hajlamos nézőt. És elkezdjük úgy érezni, hogy a csontig lecsupaszított lényeg mutatja meg itt magát. Nem ilyen-olyan westernhősök csapnak össze, nem rosszfiúk csetepatéznak. Ez itt egy velejéig romlott rendszer működés közben: vannak, akiknél a fegyver van és lóról dirigálnak és vannak, akiket állat gyanánt megfosztanak minden joguktól. Ezek a szerepek csak egyetlen esetben cserélődhetnek fel, pontosabban tűnhetnek a semmibe, de ahhoz a filmben már Kalasnyikovokra van szükség.
Nagy András operatőr a költői sűrítés mestere a Délibábban. Amilyen barokkosan dús képekre emlékszünk a Bibliotéque Pascalból, most olyan egyszerű, letisztult drámaisággal láttatja az arcokat és a tájat. És amikor a főhős a film végén ellovagol a pusztába, s lassan megfordul a horizont, fejjel lefelé, ahogy a délibáb, az fájdalmasan szép és szomorú pillanat.
(Délibáb****)
