Paraszti származású srácként tízévesen már a földeken kellett dolgoznia az apjával, ez túl nehéz volt, nem szerette, mindenáron ki akart törni ebből az életformából. Ezért három főiskolára is jelentkezett, azt gondolta, valamelyik csak összejön. Azért választotta a színművészetit - pedig mielőtt felvételizett, egyszer sem járt színházban, de a filmeket szerette -, mert úgy gondolta, hogy ott kell a legkevesebbet tanulni. Azóta persze rájött, hogy így egész életében tanulnia kell. Békéscsabára került először, és végig járt öt vidéki színházat, nyughatatlan természete mindig hajtotta tovább és tovább. Hol azokkal a szerepekkel nem volt elégedett, amiket ráosztottak, hol majdnem összeverekedett a direktorával.
Debrecenben viszont ott ragadt. Feleségül is szép debreceni lányt vett el. Both Béla hívta a Nemzetibe, Kazimir Károly a Tháliába, és még a felesége is hajlandó lett volna költözni, de ő már végképp gyökeret vert a cívis városban, ahol temérdek mindent játszott. Színpadra vitte vehemens indulatait. Megtanult gyönyörűen, jellegzetesen, zengzetesen beszélni, de ez nem vált nála modorossággá, lefegyverzően természetes a színpadon. Egyik legjobb szerepében, Háy János Gézagyerek című darabjának iszákos, öreg, kesernyés szakijaként egyszerre volt gyomorszorító és harsányan nevettető. A revizor szolgájaként kaján fityiszt mutatott a korrupt világnak.
Hatalmas szerepeket játszott, volt például Ványa bácsi, Dundo Maroje, Lear király. Én, Károli Gáspár címmel önálló estje van, melyből már igen szép szériát játszott. Idős korára is megmaradt örök elégedetlenkedőnek, a világgal és a színházzal perlekedőnek, felcsattanónak, dühöngőnek. Ezek a primer, őszinte indulatai teszik nagy színésszé.