Olaszországban a háborút követő években a kommunizmus termékeny talajra talált. Emlékezetes még, hogy 1920-ban munkástanácsok vették át egyes gyárak vezetését, vörös lobogókat tűzve ki. Az országot már-már hatalmába kerítő vörös-veszély ellen a diadalmasan előretörő fasizmus vette fel a harcot és 1922 őszén a Marcia su Roma nehéz küzdelem után megpecsételte a feketeingesek győzelmét. Azóta Mussolini, kit ma már méltán korunk legnagyobb államférfiénak ismernek el még ellenfelei is, intézi az újjászületett Itália sorsát.
A Duce, midőn a hatalmat átvette, tudatában volt annak, hogy a kommunista veszély elnyomása még nem elégséges. Neki az Olaszországban korhadtnak bizonyult liberális gazdasági rend romjai fölé egy újat kell felépíteni, és pedig olyat, amely hazája jövő fejlődésének és felvirágozásának alapját alkossa.
A liberális rendszer, amely a század elején élte virágzásának korát, a szabad versenyt engedte érvényesülni. Az állam csak akkor avatkozott a gazdasági erők küzdelmébe, amikor a rend fenntartása avagy oly igazságtalanság megtorlása vált szükségessé, amely a fennálló törvényekbe ütközött. Az állam tehát csak rendőri szerepet játszott, a verseny pedig mind jobban a harc jellegét öltötte és megszületett az osztályharc csúnya fogalma. Az orosz bolsevizmus példája viszont azt mutatja, hogy lehetetlen megoldani a tőke és a munka harcát azáltal, ha a vezetést a hatalom minden eszközével együtt a kettő közül az egyik — jelen esetben a munkásosztály — átveszi.
Mussolini elgondolása tehát egy oly rendszer felépítése volt, amelynek alapja a béke és egyensúly, irányítója pedig a csakis egyetemes nemzeti célokat szem előtt tartó pártatlan államhatalom. „Tutto nello Stato, tutto per lo Stato, niente contro lo Stato"; mindent az az állam foglaljon magába, minden az államért legyen és semmi sem történjék az állam ellen. Ez a néhány szó kifejezi a győzelmes fasiszta forradalom integrális államelméletét és ennek kellett érvényt szerezni a gazdasági életben is. Azaz helyesebben szólva az új rendszert elsősorban a gazdasági életben kellett megvalósítani, mert hisz a fasiszta elgondolás szerint, melynek helyességét vitatni nem lehet, a modern állam létalapját a munka és a termelés képezik és ehhez kell alkalmazkodni az állam egész berendezkedésének.
Mussolini elgondolását a korporációs államrendszeren keresztül valósítja meg és hogy ez a rendszer mennyire szervesen függ össze a fasiszta állam fogalmával, mi sem bizonyítja jobban, mint a Duce kijelentése: „Lo Stato fascista é corporativo, o non é fascista"; vagyis ha a fasiszta állam nem a korporációs rendszeren alapul, akkor fasisztának nem nevezhető.
(...)
A korporációs államra vonatkozó első törvényes intézkedéseket az 1926 április 3-án megjelent törvény tartalmazza, amelyet az ugyanazon év július i-én kibocsátott királyi rendelet egészít ki. Ezekben foglaltatnak az érdekvédelmi szervezetek (szindikátusok) felállítására és további kiépítésére (federádók és konfederádók), továbbá a munkabíróság megszervezésére vonatkozó intézkedések. Az 1927-ben kibocsátott munka-alkotmány alapján számos törvényes rendelkezés került kibocsátásra, amelyek közül a legfontosabbak:
LÁSSUK MOST, miben is áll a már kész függőleges federációs rendszer, amely a termelés rendjét, békéjét és egyensúlyát biztosítja.
A szabad szervezkedés jogát a fasiszta állam is elismeri. Míg azonban a régi liberális rendszer pusztán arra szorítkozott, hogy ezt a jogot törvényes rendelkezésekkel szabályozza, egyébként azonban a megalakult érdekvédelmi szervezetek működésével és további fejlődésével nem törődött, addig a fasiszta állam különbséget tesz a hivatalosan elismert és el nem ismert szervezetek között és az előbbieket már eleve az állam tekintélye segítségével oly előjogokkal ruházza fel, amelyeket a liberális rendszer mellett teljes mértékben megszerezni képtelenek lennének. Az ilyen elismert érdekvédelmi szervezetek működésénél azután az állam természetesen érvényesíti befolyását.
Magától értetődően a fasiszta állam is megvonja a szervezkedés jogát bizonyos foglalkozási ágakhoz tartozóktól, mások szervezkedését pedig az állam előzetes engedélyéhez köti. Így tilos érdekvédelmi szervezetekbe tömörülniök például a fegyveres erőhöz tartozóknak, az állami tisztviselőknek, viszont csak engedéllyel szervezkedhetnek az önkormányzattal bíró állami intézmények alkalmazottai (vasút, posta, jegykibocsátási joggal felruházott pénzintézetek, stb.).
(...)
A fasiszta állam, amely a szervezkedés szabadságát leszögezte, ellentétbe kerülne saját elvével, ha az állami elismerést minimális taglétszámhoz nem kötné. A tagoknak önszántukból kell csatlakozniok és a szervezetet megalakítaniok; az állami elismerésre csak akkor kerülhet sor, amikor az illető foglalkozási csoporthoz tartozók egy tekintélyes hányada már tömörült a kérdéses szervezetben.
A megfelelő célkitűzés elbírálhatása végett az elismerés iránti kérvényben ismertetendő az illető szervezet működésének programmja. Az érdekvédelem ellátása és a kollektív szerződések megkötése mellett a fasiszta állam ugyanis az érdekvédelmi szervezeteknek még más feladatokat is tűz ki célul. Gondoskodniok kell tagjaik szociális és kulturális szükségleteinek ellátásáról, segélyezni, oktatni és megfelelő szellemben nevelni kell őket. Mindennek megszervezése és ellátása költséges és ezt fedezik a kivetett járulékok.
Harmadik feltétele az elismerésnek a vezetők alkalmassága, mint a törvény mondja, képesség, erkölcs és nemzethűség szempontjából. A fasiszta állam tehát gondoskodik arról, hogy a tömegek felbujtók és rendzavarók vezetése alá ne kerüljenek; olyan vezetőik legyenek, akik a jót, a rendet és a nemzet érdekeit tartják szem előtt.
Úgy a munkaadók, mint a munkások oldalán a szervezkedés legalacsonyabb fokát a helyi szindikátus képezi (Sindacato regionale). A szindikátus azonban kiterjedhet egy egész tartományra, sőt az egész országra (Sindacato provinciáié, Sindacato nazionale). Viszont a rokonszakmák szindikátusai federádókban (Federazione), ez utóbbiak pedig konfederádókban (Confederazione) tömörülnek. Pl. elképzelhető, hogy a cipőgyári munkások külön szindikátust alakítanak, amely egyesülve a többi hasonszakmájú munkásszindikátussal, felsőbb fokon a bőrgyári munkások federádójához tartozik. A többi ipari munkással egyetemben ezt a federádót is felöleli legfelsőbb fokon az ipari munkások konfederádója.
A konfederádók számát a törvény megállapítja és azokat felsorolja, 6—6 konfederálóját ismerve el a munkaadóknak és munkásoknak egyaránt. A konfederádók kijelölése általános foglalkozási ágak szerint történt és ezek a következők: I. Mezőgazdaság. 2. Ipar. 3. Kereskedelem. 4. Tengeri és légiszállitások. 5. Szárazföldi szállítások és belső hajózás. 6. Hitel és biztosítás.
Ezen tizenkét (hat munkaadó és hat munkás) konfederádóhoz csatlakozik tizenharmadikként a szabad pályán működők konfederádója, ahol természetesen megkülönböztetés munkás és munkaadó között nincs.
(...)
Mussolini arcai FOTÓ: EUROPRESS/HULTON ARCHIVE
Mussolini biztosította természetesen az állam ellenőrzését az érdekvédelmi szervezetek egész munkásságát illetően. Különös gondot fordított azonban arra, hogy legfontosabb ténykedésüknél, a kollektív szerződések megkötésénél az állam ellenőrzése megfelelően érvényesüljön. A kötött szerződések tehát állami jóváhagyás nélkül nem érvényesek. A jóváhagyás pedig bizonyos követelmények betartásától függ. A különböző követelmények, melyek felsorolása túl messze vezetne, úgy a lényegre, mint pedig az alakra vonatkoznak. Hogy milyen eredményesek voltak az intézkedések, melyeket Mussolini a kollektív szerződések létesítése céljából tett, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy csak 1931 végéig négyszáz az egész országra vonatkozó és kilencezerötvenkilenc a különböző tartományokra érvénnyel bíró ilyen kollektív szerződés nyerte el az állami jóváhagyást.
A fasiszta állam, amely az érdekvédelmet ily tökéletesen megszervezte, bátran kimondhatta ezután, hogy a sztrájk és a munkás kizárás büntetendő cselekményt képez. Jellemző, hogy Mussolini egy ízben a gyártulajdonosok előtt, akik munkásaikat kizárták, kijelentette : „Uraim, ha Önök kizárják munkásaikat, én majd kinyitom a börtöneimet. A fasiszta törvényhozás a munkáskizárás bűntettét legalább 10.000 líra pénzbírsággal sújtja, míg a sztrájkoló munkás 3000 líráig terjedhető pénzbírságot fizet. Egy évig, illetőleg hat hónapig terjedő elzárással büntetendő a sztrájk és a munkáskizárás, ha politikai célból történik. Ha pedig valamely célnak a hatóságoktól való kierőszakolása képezi a bűntett inditóokát, a büntetés két évi elzárásig terjedhet. A vezetők és felbujtók büntetése az említett kétszerese lehet.
Előfordulhatnak azonban mégis vitás esetek és ezek elintézéséről a fasiszta állam a következőképpen gondoskodik:
Megkísértendő mindenekelőtt a békéltetési eljárás és pedig, amennyiben az ellentét olyanok között merült fel, akiknek szervezeteit (pl. szindikátus) egy magasabb fokú szervezet (pl. federáció vagy konfederáció) magában foglalja, a magasabb fokú szervezet részéről — amennyiben pedig munkások és munkaadók állanak egymással szemben, a korporáció útján. A békéltetés sikertelensége esetén következik az eljárás a munkabíróság (Magistratura del Lavoro) előtt.
A munkabíróság a fellebbviteli bíróságok (Cortediappello) kiegészítő részét képezi, azonban kizárólag csak munkaadók és munkások között felmerülő kollektív munkaviszonnyal kapcsolatos vitás kérdések eldöntésére illetékes, összetételében három bíróból és két olasz állampolgárságú szakértő tagból áll. A szakértő tagokat az erre a célra felfektetett lista alapján egy-egy évre a fellebbviteli bíróság elnöke jelöli ki. A munkabíróság hatáskörébe csak oly vitás esetek tartoznak, amelyek a munkaadók és munkások egy-egy csoportja között merülnek fel; egyéni vitás esetekben tehát a munkabíróság nem illetékes. A törvény különösen hangsúlyozza a munkabíróságok illetékességét oly esetekben amidőn kollektív szerződés nem áll fenn, vagy amikor a kollektív szerződések alkalmazása körül merül fel ellentét.
Jellegzetessége a munkabíróságoknak, hogy tárgyalásaikon állami ügyész is részt vesz. A munkaadók és munkások közötti jogviszony ugyanis annyira szervesen összefügg a termelés egyetemes nemzeti érdekeivel, hogy vele szemben az állam, mint a nemzet érdekeinek őre, közömbös nem maradhat. Innen az állami ügyész jelenléte, aki azonban csak akkor lép közbe, ha az általános nemzeti érdeket veszélyeztetve látja.
Mint látjuk, a korporációs állam federádós — függőleges szerkezete szembe állítja a munkaadók és munkások államilag elismert szervezeteit és oly elveket valósít meg, amelyek az állam tekintélyének latbavetésével biztosítják a termelés rendjét és egyensúlyát. A korporációk, azaz az úgynevezett vízszintes kiépítése a korporációs államrendszernek, a megszüntetett osztályharc helyében megvalósítani hivatottak a munkaadók és munkások osztályainak együttműködését, mert mint a Carta del Lavoro hatodik pontja kimondja, a termelés érdekei egyben nemzeti érdeket is képviselnek. Az osztályharc megszüntetése tehát nem elégséges, ennek helyét el kell hogy fcglalja a harc ellentéte, azaz békés együttműködés a közös nemzeti cél érdekében.
(...)
Az egész korporációs szervezet legfelsőbb irányítását és ellenőrzését Mussolini által külön alapított korporációs minisztérium intézi.
Bár a korporációk legfontosabb feladatát a termelés általános irányítása fogja képezni, már ez eddigi rendelkezésekből látható, hogy ezen kívül munkásságuk még más irányban is kiterjed. így általános irányelveket állíthatnak fel a munkaadók és munkások közötti viszonyt illetően—mint előbb láttuk, békéltetési eljárásra hivatottak a munkaadók és munkások között —, feladatuk a munkanélküliség égető problémáját állandóan figyelemmel kísérni és az állami munkaközvetítő hivatalok működését irányítani és ellenőrizni, — a tanonckérdésben nekik jut az irányítás — és végül feladatuk ellenőrizni, hogy a munkaadók a balesetek elhárítására vonatkozó törvényes intézkedéseket betartsák.
A termelés irányítása azonban az a legfontosabb cél, amely korporációk létalapját megadja. A Carta del Lavoro VII. pontja kimondja, hogy a korporációs állam a termelés terén a magánvállalkozást tekinti leginkább célravezetőnek és a nemzet céljainak legjobban megfelelőnek. Ezt kiegészíti a IX. pont, amely megállapítja, hogy az állam csak akkor avatkozik a termelés rendjébe, ha a magánvállalkozás a termelés céljait kellőkép nem szolgálja, avagy az állam politikai érdekei ezt megkövetelik.
Hogy a termelés irányítása a korporációk útján milyen elvek szerint fog megvalósulni, erre nagy vonalakban felvilágosítást nyújt a legújabb, a korporációkat felállító törvény. Ez utóbbi teljes hatalommal ruházza fel a korporációkat a termelés irányítása terén azon esetekben, amidőn a kormányfő hozzájárulásával az illetékes minisztérium vagy a korporációban egyesített szervezetek erre felkérik.
A legújabb törvény megszavazásával és a korporációk felállításának elrendelésével a szorosabb értelemben vett korporációs rendszer alapjai megvannak. Most következik a korporációk tényleges felállítása és egy későbbi jövőben — mint azt az olasz kormányfő már bejelentette — a parlament újabb reformja korporációs alapon.
A korporációs állam tehát, amelyet a Duce a fasizmus legvakmerőbb és legforradalmibb alkotásának nevez, végleg kiépítve még nincs. De minden év, sőt minden hónap közelebb visz a nagy célhoz. Teljes azonban már a Cart a del Lavoro óta a nemzeti erők összefogása gazdasági téren és ezt az összefogást a fasizmus jegyében a Duce olyan zsenialitással valósította meg, hogy a széthullás veszélye többé nem fenyeget.
(Magyar Szemle 1934 április)
