Hiszen a zsigereit tette közszemlére, kibelezte magát a deszkákon, és elénk tárta élve boncolt változatát, riasztó indulatait, fékezhetetlen energiáit, és ugyanakkor, ahogy Fausthoz illik, olthatatlan kíváncsiságát, tudásszomját, a világ bekebelezésének vágyát, intellektuális és erotikus értelemben egyaránt.
Mindez a Kolozsvári Állami Magyar Színház, a nagyszerű Mihai Maniutiu által rendezett, remek előadásában történt, ami valóban nem kisebb dologra vállalkozott, mint az élet értelmének kifürkészésére, és ezt erőteljes intenzitással tette, úgy, hogy a poklok poklában, de a menyben is járt. Bogdán cirka negyven esztendős volt ekkor, és bár előtte is sok mindenben láttam, azt hiszem, innentől tartom nagy színésznek, a nemzetközi rangú, lenyűgöző társulattal rendelkező teátrumának vezető színészét, zászlós hajóját, aki főszerepek sokaságát játszotta és játssza. Méghozzá hihetetlenül széles skálán.
Ma már nehéz elképzelni, hogy nem készült elszántan színésznek. Bár jó angol tanára, és egyben osztályfőnöke volt, aki csinált velük versösszeállításokat, és akkor már mocorogni kezdett benne valami. Állami gazdaságban dolgozott, mint állategészségügyi alkalmazott. Családja is volt már, egy kislánya, Orsolya, meg aztán akkoriban még évente csak egy-egy szem magyar fiút vettek fel a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára, így nem sok esélye volt arra, hogy elinduljon a pályán.
Huszonnégy éves, amikor Szatmáron segédszínészi állásokat hirdetnek. Ide jelentkezik Csutak Réka is, aki azóta a felesége, két gyermekük, Farkas és Gyopár édesanyja, és szintén a kolozsvári teátrum megbecsült tagja. Nagy szerencséjük is van, hiszen övék lesz a színművészetin az első népesebb magyar évfolyam Erdélyben, a romániai forradalom után ez már lehetségessé vált. Ettől kiemelt figyelemben is részük van, tekintélyes alkotók foglalkoznak velük. Kolozsvárra, ami tradicionálisan meglehetősen fontos színházi város, 7-en is kerülnek. Méghozzá úgy, hogy az azóta is ott igazgató Tompa Gábor előtt félszegen felsorakozik az osztály, és egyikük, a kiváló színésszé lett B. Fülöp Erzsébet, meg meri kérdezni, nincs-e kedve őket rendezni. A már akkor is jelentős művész, Tompa, akinek édesapja, a marosvásárhelyi színház alapítója, direktora volt, beletúr az azóta is meglévő szakállába, végignéz a társaságon, és azt válaszolja, hogy „de”. Ebből aztán hosszú munkakapcsolat lett.
Bogdánról az első meghatározó élményt éppen Tompa rendezésből őrzöm, A mizantróp címszereplőjeként láttam. Hihetetlen volt, hogy ilyen fiatalon ennyire temérdek keserűséget, kiábrándultságot, nekiszabadult dühöt képes összesűríteni, maga volt az égbekiáltó világfájdalom, miközben gyakran lefegyverzően szelíd volt a mosolya, jóság áradt a tekintetéből és szeretet is, mert már akkor fene mód tudta alkalmazni a kontrasztokat. Illetve ez nem is alkalmazás, hanem átélés, a lehető legtermészetesebb módon való létezés a deszkákon. Miközben az igazán nem állítható, hogy Bogdán főleg ösztönös színész, nagyon is agyalós, tipródós fajta, már-már betegesen vívódik azon, mit is csinál, és mániákusan tökéletesítgeti az alakításait.
Mondhatni a kákán is csomót keres magában. Bámulatos sikerei hihetetlennek tűnnek számára. Pedig már a Doktor Faustusban nyújtott teljesítményéért, abban az évben, egész Romániában, ő kapta a legjobb férfialakításért járó díjat, hogy aztán ezt Bergman Suttogások és Sikolyok című filmjének színpadi változatában játszott szerepéért újból méltán kiérdemelje. A világhírű Andrei Serban által rendezte szépséges látványvilágú, de iszonytatóan letaglózó produkcióban, ellehetetlenülő magánéletünkről, lidércesen kiürült kapcsolatainkról, ugyanakkor az örökösen meglévő, leküzdhetetlen testi vágyról beszélt Bogdán hátborzongatóan. De bizonyult ő már a Pécsi Országos Színházi Találkozón is a legjobbnak, meg kapott Jászai-díjat és Érdemes művész címet, ami a határon túli magyar színészek esetében ritkaságszámba megy.
Serban többször is rendezte, egyik legfantasztikusabb alakítása, a Ványa bácsiban Asztrov doktor, is hozzákötődik. Az önmagunkból kivetkőzés olyan állapotát mutatta be, hogy az elképesztő. Ehhez alkalmazta a jó fizikai felkészültségét. Nézőkként mi is a színpadon ültünk, körülöttünk, közöttünk játszódott a második résztől Csehov remekműve. Így láttuk a zsinórpadlást is, ahol Asztrovként részegen dülöngélve tántorgott, kurjantgatott, majd elveszítve egyensúlyát, rémülten megkapaszkodva egy hosszú fémcsőben, csaknem a zuhanás sebességével, a lidérces magasságból lecsúszott, lehuppant közénk, tőlünk jó, ha húsz-harminc centire. Ijedten megmarkolt egy ott heverő, súlyos deszkát, és hirtelen felemelve, lendületből csaknem agyoncsapott vele valakit idegességében. Tragikum és komikum keveréke torkollott félelmetes burleszkbe.
Serban azóta rendezte a Hedda Gablerben is, és mivel a magyar teátrumok közül a kolozsváriban a legnagyobb az egy évadra jutó, nemzetközi rangú vendégrendezők száma, jócskán volt alkalma dolgozni igencsak kiugró személyiségek irányítása alatt. A Gianni Schicci előadásában, Silviu Purcarete zömében prózai színészekkel megvalósított, epés gúnnyal teli operaértelmezésében, velőtrázóan, harsány színeket is bátran alkalmazva, eszelősen komédiázott. Egy másik világnagyság, Matthias Langhoff Mértéket mértékkel című produkciójában, ami Shakespeare Szeget szeggel című darabjának négy és fél órás, feszülten érdekes előadását takarta, markáns eredetiséggel játszott kettős szerepet.
Részletesen taglalni kellene például végletesen kiszolgáltatott Woyzeckjét, körmönfontan agresszív III. Richárdját, vagy akár, hogy milyen gyerkőcösen játékos tudott lenni Bús, piros vödörként, a Túl a Maszat-hegyen felnőttek számára is élvezetes előadásában. És litáníát kellene írni az Ady estjéről, amivel most vendégeskedett a Radnóti Színházban. Volt már Csutak Rékával közös Dzsida Jenő estje, ezúttal Adynak, ugyancsak Szugyiczky István alapos, fantáziadús szerkesztésében, egyedül feszült neki. Közel sem szavalóestről van szó.
Versek, naplórészletek, publicisztikák segítségével megelevenedik a rajongani való és kibírhatatlan Ady, az éleslátású, és az idegesen hisztérikus, önimádó és nőimádó, alkoholista és hihetetlenül tiszta agyú egyszerre. A decemberben ötven esztendős Bogdán megint kontrasztokat eleveníthet meg, akár a pillanat törtrésze alatt. Az Áldott, falusi köd című költeményből való idézet, „függök ezen a zord élet-párkányon”, adja az est címét. Kifinomultságával, túlérzékenységével, mintha Bogdán is ilyen ingatag helyzetben létezne a világban. Cudarul sebezhető. De ebből fakad a bámulatos intenzitású, karizmatikus művészete.
