Ezzel a sajátos helyzettel magyarázzák a kommentárok a múlt heti furcsa eseményeket. Hollande eljutott ötéves elnöki ciklusának éppen a feléhez, és ezt a „fordulót” vélte alkalmasnak arra, hogy mintegy mérleget tárjon reménybeli szavazói elé.
Cselekedte ezt annak ellenére, hogy a közvélemény kutatások katasztrofális állapotban látják őt, a szavazásra jogosultaknak mindösszesen 13 százaléka állna mögé, még pártja, a szocialista mozgalom berkeiben is állítólag kisebbségben van.
Csupán az idősebb munkáskorosztály tart ki mellette, még tisztségviselőinek a nagy része is bizonytalan abban, hogy mitévő legyen, hacsak éppen nem kész szembefordulni vele.
Ha ez a kép valamennyire is a valóságot tükrözi, - teszik föl többen is a kérdést -, miért ilyen magabiztos, miért nem jut eszébe olyan szocialista jelöltben gondolkodni, aki nagyobb eséllyel pályázhatná meg a következő fél évtizedes államfői ciklust? Vagyis, aki netán megőrizhetné a baloldalnak az Élysée-palotát.
A találgatások azt pedzegetik, minden vélekedés ellenére Hollande a lelke mélyén derűlátó, jóllehet kitűnően ismeri a kedvezőtlen kilátásokat.
Ő úgy látja, az igazi küzdelemig hátralévő úgy húsz valahány hónap még elég lehet a talpra állásra, a visszakapaszkodásra, kormányzata mindent rendbe hozhat.
Annál is inkább megteheti ezt, mert önjelölt ellenfelének, Sarkozynek a szénája szerinte még rosszabbul áll, az ő népszerűsége legföljebb a saját pártjában nagyobb valamennyire, az összes választók körében viszont az övénél kedvezőtlenebb.
Ha tehát a következő hónapokat ügyesen szervezi meg, szinte biztos lehet benne, hogy 2017-től 2022-ig maradhat az elnöki palota lakója. A kérdés azonban, hogy Hollande valóban reálisan szemléli-e a várható esélyeket, nem illúziókat kerget-e?
Múlt csütörtöki tévé interjúja után azonban a sajtóvisszhang ezt látszik igazolni. Abban nem volt semmi meglepetés, hogy a keményen jobboldali Le Figaro csupa rosszat vélt fölfedezni a tévészereplésben, annak ellenére is, hogy a konzervatívok vezérlapja sem lelkesedik Sarkozyért.
Noha ezt egyértelműen még nem szögezte le, de jobban rokonszenvezik az UMP – a mérsékelt jobboldali párt – többi potentátjával, Alain Juppé volt külügyminiszterrel és Francois Fillon egykori kormányfővel.
Viszont a tárgyilagosságára kényes, és elvben inkább a baloldalhoz húzó Le Monde is több negatívumot látott a köztársasági elnöki szavakban, mint kedvezőt.
Elemzése szerint a kétkezi munkások a legelégedetlenebbek, viszonylag visszafogottabbak a felső kategóriákban elhelyezkedő tisztségviselők, náluk 21 százalékot tesz ki a támogatók aránya, hasonlóképpen kedvezőbb a vállalati vezetők körében, a kereskedőknél és a kézműiparosoknál.
Ugyancsak a Le Monde volt az, amely reagálásként az államfő szenzációsnak bejelentésére, hogy Párizs rendezheti a 2024-es olimpiai játékokat mintegy „cáfolatként” közölte Anne Hidalgónak, a főváros szocialista főpolgármesterének nyilatkozatát (őt tavaly imponáló többséggel választották meg a Szajna két partján élők), hogy nem egészen ilyen rózsásak a kilátások.
„Ki kell jelentenem – mondta -, hogy senki, még a naptár sem rögzíti Párizs jelöltségét, nem csupán 2024-re, még 2028-ra sem. Mielőtt bárki bármit állít is, jó kérdéseket kell föltenni.
Legalább három föltétel ismert a jelöltséghez: etikai, az átláthatósági és az új gazdasági modellé, nem említve a környezetvédelmi követelményeket”. Nyomatékként Madame Hidalgo három korábbi jelöltségi kudarcot idéz föl: az 1992-eset, a 2008-ast és a 2012-eset.
