A berlini fal 28 éven keresztül, 1961. augusztus 13. és 1989. november 9. között osztotta meg a főváros lakóit. Igaz, az NDK vezetése már 1989 októberében tett lépéseket a fal lebontására. Walter Mompert, Nyugat-Berlin akkori polgármesterét október 29-én értesítette ezekről a tervekről a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) akkori kelet-berlini első titkára, Günter Schabowski. A NSZEP november 6-án javasolta olyan rendelkezés kidolgozását, amely megkönnyítené a Nyugatra való kiutazást az NDK állampolgárai számára. A Politikai Bizottság november 9-én el is fogadta az erre vonatkozó előterjesztést, ugyanakkor másnap hajnali négy óráig hírzárlatot rendelt el az intézkedés kapcsán.
Schabowski nem volt jelen ezen az ülésen. A határozatot az az Egon Krenz továbbította neki, akit 1989. október 18-án, Erich Honecker lemondása után neveztek ki a NSZEP első titkárának. Krenz azonban azt az információt nem közölte a 18 órára sajtóértekezletet meghirdetett Schabowskival, hogy az intézkedés mikor léphet életbe. Schabowski újságírók előtt bejelentette, olyan döntés született, amely "minden NDK állampolgár számára lehetővé teszi a határállomásokon való kiutazást". Amikor egy újságíró arról érdeklődött, mindez mégis mikor várható, Schabowski először kitérő választ adott. Ezután a hamburgi Bild újságírója, Peter Brinkmann ismételten rákérdezett, "mikor lép életbe?" Mire Schabowski kissé zavartan kijelentette, "ismereteim szerint azonnal". Ezután kétszer is nekiszegezték a kérdést, hogy mindez a berlini határátkelőkre is vonatkozik-e. "Az állandó kiutazás minden NDK és NSZK közötti, így a berlini határátkelőkre is vonatkozik" - felelte.
A nyugatnémet, illetve a nyugat-berlini médiumok ezután gyorshírben tették közzé: "Megnyitották a falat". Pedig ekkor még a németek megosztottságának jelképe ugyanúgy ott tornyosult, mint az előző évtizedekben. A hír nyomán azonban hatalmas tömeg tódult az utcákra, s az NDK rendőrsége nem mert, de nem is akart közbelépni. A nagy nyomás hatására az első átkelőt 21 óra 20-kor nyitották meg a Bornholm utcánál.
Az az eufória, ami a berlini fal leomlásakor jellemezte a németeket, talán sosem tér vissza. Az eltelt idő sokak számára megszépítette a múltat, a Walter Ulbricht, majd Erich Honecker fémjelezte korszakot. Korábbi felmérések szerint minden tizedik keletnémet megkérdezett véli úgy, hogy vissza kellene állítani a falat. A Lipcsei Piackutató Intézet 2010-ben közzétett felmérése szerint 25 százalék úgy foglalt állást: az új német tartományok nem fejlődtek kellőképpen, 16 százalék pedig azt közölte, életszínvonala rosszabb, mint amilyen az NDK-ban volt. 22 százalék semmi változást sem érez.
Ma már sokan másként értékelik az akkori eseményeket. Egy azonban biztos. Mihail Gorbacsovnak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a fal lebontása békés körülmények között ment végbe, s a többi szocialista országban sem véres forradalom révén bukott meg a fennálló rendszer. Ugyanakkor az események akkori alakulásában bizonyosan szerepe volt annak is, hogy csődközeli állapotba került az NDK gazdasága. Az NSZEP Politikai Bizottságának 1989 októberében született titkos dokumentuma szerint ha az ország nem vesz fel újabb hitelt, 1991-ben elkerülhetetlenné válik a csőd. A tervezési bizottságot irányító Gerhard Schürer úgy vélte, amennyiben megszorításokkal akadályoznák meg az eladósodást, úgy 25-30 százalékkal esne vissza a gazdasági teljesítmény, így kormányozhatatlanná válna az ország.
A keletnémet gazdaság még annál is gyengébb lábakon állt, amiként azt az NSZK-ban sejtették. Eredetileg abból indultak ki, hogy a termelékenység szintje 40 százalékkal maradt el a nyugatnémetétől a valóság azonban kétharmados különbség volt. Miközben az NDK azt hirdette magáról, hogy a világ tizedik legnagyobb gazdasága, hamar kiderült, ebből egy szó sem volt igaz.
A maródi gazdaság és az elöregedett infrastruktúra csak egyik oka volt az átállási nehézségeknek. Az ipar versenyképtelennek bizonyult, az új tartományokban tíz százalékra csökkent az ipar részesedése. Csak a gazdasági válság előtt érte el a 20 százalékos szintet.
Figyelembe véve a kezdeti súlyos nehézségeket nem lebecsülendő, hogy 2013-ban 17 700 euró volt az átlagfizetés a keletnémet tartományokban, ami a nyugatnémet 84 százaléka. Beleszámítva az alacsonyabb keletnémet árszínvonalat, 90 százalék körüli a valós szám. A gazdasági teljesítmény azonban nem tükrözi a fizetések közötti nem nagy különbséget. A GDP ugyanis a nyugatnémet kétharmada. Az eltérés részben abból fakad, hogy sokan az új tartományokból a volt NSZK területén vállaltak munkát.
Ha az egy főre jutó GDP-t vesszük alapul, Kelet-Németország az összes uniós tagországot figyelembe véve a 14. helyen áll, alig lemaradva Olaszország és Spanyolország mögött. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a fal leomlása után az NSZK-ból összesen 1500-2000 milliárd euró áramlott az új tartományokba.
A cikk a következő oldalon folytatódik
