A vajdasági Ada neve törökül "szigetet" jelent. Lásd Jókai híres regényének az Aranyembernek legendás al-dunai szigetét: Ada Kalét, amelyre a történet főhőse visszavonulva végül nyugalomra talál, ennyiben az Ada név irodalmunk mitikus helyszínei közé tartozik. Nos, Ada is ilyen sziget lehetett valaha, még a Tisza szabályzása előtti időkben, midőn a megnövekedett ártér szinte tengerként vette körül a későbbi kisvárost. Erre utal a község régebbi szerb elnevezése: Osztrova is, amely ugyancsak szigetet jelent. A mára közepes nagyságú várossá fejlődött községnek közel húszezer lakosa van, ezek nagy része (mint ahogy a Tisza-menti kisvárosokban: Kanizsán, Zentán és másutt is) magyar nemzetiségű.
Kívül „Európán”
Mindazonáltal most, hogy néhány esztendő elteltével ismét Adán jártam, kedvetlenül tapasztaltam, hogy a kisváros élete, mintha megtorpant volna. Az épületek kopnak, rogyadoznak, az utcák elhanyagoltak, szomorú jelei vannak annak, hogy a városi élet hanyatlóban van. Általában ezt tapasztalom az Európai Unión egyelőre kívül maradt Szerbiában és különösen az egykor az ország éléskamrájának számító Vajdaságban. Nemrégen utaztam át Albánia felé Belgrádon és Bosznia-Hercegovinán, szinte mindenütt érzékelhetők a másfél évtizede lezajlott balkáni háborúkat követő újjáépülés jelei, legalábbis Belgrádban, Szarajevóban, ezekben a városokban volt alkalmam kisebb sétát tenni. Vojvodina mintha szegényedne és hanyatlana: romlanak az országutak, omladoznak a középületek.
Már csak emiatt is megbecsülés illeti azokat a magyar értelmiségieket, akik a Tisza-parti magyar városokban önzetlenül vállalták a magyar kulturális élet animátorainak és organizátorainak nem könnyű szerepét. Minden városban vannak ilyen áldozatos és elkötelezett magyarok: Adán a Hódi házaspár, Éva és Sándor, akik szinte "családi" gondozásba vették az adai magyar művelődési életet. Sándor pszichológus és művelődéstörténész, aki számos kitűnő könyvben és tanulmányban adott képet a délvidéki magyarság életéről, gondjairól. Éva pedig pedagógus és művelődésszervező, az Adán tapasztalható magyar kulturális érdeklődés nagyrészt az ő munkáját dicséri. Nélkülük nem lehet megszervezni semmiféle kulturális eseményt, és természetesen a Szarvas Gábor Napok megrendezésének is ők a kezdeményezői, szervezői és házigazdái. Mindenképpen szükséges és méltó volna, hogy az ilyen magyar értelmiségiek helytállását a budapesti kormány is ismerje el.
Róth papa és a bora
A kisebbségi magyar művelődés ügye általánosságban is mindig egy-egy, a szervezőmunkát magára vállaló értelmiségi (vagy értelmiségi család) helytállására és áldozatkészségére épül. Különösen azokban a kisvárosokban, amelyekben nem működnek országos vagy regionális hatáskörű magyar intézmények. Pozsonyban, Kassán, Nagyváradon, Kolozsváron, Újvidéken, Szabadkán, Ungváron viszonylag széles körben tevékenykednek magyar intézmények: egyetemi karok, főiskolák, országos hatáskörű kulturális egyesületek. A kisebb városokban - hogy csak néhány példát mondjak: Rimaszombatban, Szencen, Nagykárolyban, Székelyudvarhelyen, Zentán és természetesen közéjük tartozik Ada is -, viszont néhány elkötelezett magyar értelmiséginek vagy értelmiségi családnak kell vállalnia a munka nehezét, a nemzeti kultúra fenntartásának felelősségét. Ilyen értelmiségi család Adán, mint említettem, a Hódi-familia.
Ada különben nem sok nyomot hagyott a régió történetében. A kisváros szülötte volt a tizenkilencedik század nagyhírű nyelvtudósa és nyelvművelője: Szarvas Gábor, a Magyar Nyelvemléktár és a Magyar Nyelvtörténeti Szótár megalkotója, aki 1872-től haláláig, 1895-ig szerkesztette a magyar nyelvtudomány nagyhírű folyóiratát, a Magyar Nyelvőrt, amely következetesen és eredményesen munkálkodott és munkálkodik ma is anyanyelvünk védelmében, egészségének megőrzésében.
Annak idején, még a budapesti bölcsészkaron magam is szellemi, lelki haszonnal forgathattam ezt a folyóiratot. Ugyancsak egyetemista koromban hívták fel figyelmemet tanáraim arra, hogy a Nyelvőr egy régi száma, valamikor a századforduló körül közölte Szarvas Gábor önéletrajzi visszaemlékezéseit, és ebben arról lehetett olvasni, hogy Adán, a tudós nyelvészprofesszor szülőházának közelében volt található a Róth-féle kocsma, s ennek gazdája folyamatosan "vizezte a bort", ami kocsmárosok között bizony halálos véteknek számított. Az öreg Róth különben Rákosi Mátyás papája volt, nem csoda, hogy az ifjabb Róth sem tartóztatta meg magát különféle aljasságoktól. Ezt az érdekes adatot akkoriban persze csak a legnagyobb titokban lehetett megemlíteni.
Gondolkodás és nyelv
Nos, Adán mostanság a legkevésbé sem vizezik a bort, vidám baráti kvaterkázásokban volt részem, és nem kevésbé voltak érdekesek a Nyelvművelő Napok eseményei. A városházán neves nyelvtudósok, így Balázs Géza, Molnár Csikós László (az újvidéki egyetem tanára), Pomozi Péter és Pusztay János, a két Hódi, meg jómagam előadásai kívántak képet adni a magyar nyelv nem minden tekintetben megnyugtató helyzetéről.
A találkozó előestéjén az adai városházán Pusztay János nagysikerű versmondó műsorral mutatta meg azt, hogy nemcsak nyelvtudósként, hanem irodalomértőként és előadóművészként is figyelni kell rá. Ennek a műsornak a keretében, amelyet különben Fűzfa Balázs, a szombathelyi egyetem tanára állított össze, a többi között Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, Radnóti Miklós, Weöres Sándor és Pilinszky János versei hangzottak fel. A tudományos konferencia előtt pedig megkoszorúztuk Szarvas Gábor emlékművét, s baráti eszmecserékben próbáltunk számot vetni a nyelvművelés tennivalóival és lehetőségeivel. Gondolkodás és nyelv címmel egy kisebb tanulmánykötet is napvilágot látott, a tavalyi konferencia előadásszövegeiből.
1995 óta ez volt az adai találkozók huszonkettedik kiadványa, szeretnék hinni abban, hogy jövőre ismét lesznek Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok és meg fog jelenni az értékes kiadványsorozat huszonharmadik kötete.
