Nem állítom, hogy valaki nem léphet a javulás útjára. Azt sem gondolom, hogy a börtönben nem lehet „megtérni”, szembesülni mindazokkal a borzalmakkal, amit az ember az „előző életében”, odakinn, elkövetett.
Olvasom a hírt, hogy a többszörös rablógyilkos, az eddigi élete nagy részét börtönben töltő, 63 éves Bene László hamarosan szabadul, s mert a sittes zacskóragasztásért nem jár nyugdíj, valami kereső foglalkozást választott magának, amiből hátralévő napjaiban eléldegélhet. A sikeres érettségi vizsgán már túl van, most – nem fogják kitalálni – szociális gondozónak tanul. Ha megszerzi a bizonyítványt, idős, elesett néniknek bácsiknak segít majd bevásárolni, takarítani, ellátni magukat. A dolognak csak egyetlen szépséghibája van, Bene soha nem bánta meg a tetteit, sőt, bevallotta, kifejezetten élvezte az élet-halál ura szerepkört.
Nem értem a szegedi Csillag nevelőtisztjeit, hogyan egyezhettek bele, hogy pont egy ilyen szakmát válasszon. Olyan ez, mintha a pedofilt gyermekgondozónak képeznék, vagy a kecskére bíznák a káposztát.
