A Cafe de Paris legendás hely Tangerben. Hangulatában még őriz valamit abból a korból, amikor Tanger úgynevezett „szabad város” volt, a nyugati hatalmak felügyelete alatt. És ha ez a státusz politikailag nem is sok szabadságot jelentett, az élet köznapi örömeihez és szenvedélyeihez könnyen hozzájutott az, akinek volt rá vágya és pénze. A kávéházban olykor ma is feltűnik egy-egy európai módra öltözött, meglehetősen sminkelt idősebb hölgy, aki feltehetően emlékszik még az eltűnt időkre.
A kávéházzal szemben van a francia konzulátus épülete. Itt adják ki a francia vízumokat, innen indulnak legálisan szerencsét próbálni azok a fiatalok, akiknek nem jut munka és megélhetés az amúgy szépséges és gazdag történelmű országban. A konzulátus másik szárnya a Francia Kulturális Intézet, itt ezekben a hetekben egy fotókiállítás idézi fel az átalakuló Tanger helyszíneit és jellegzetes személyiségeit. Többnyire olyan írókat, színészeket, művészeket, értelmiségieket mutat be, akik egyszerre kötődnek a szabadabb, nyugatias élethez és a marokkói hagyományokhoz. Megörökítve azt a kulturális közeget, amelyet a kiállítás rendezői szerint komolyan fenyeget a globalizáció és nyugati tőkével finanszírozott fejlesztéspolitika.
Mindez kétszeresen is megtestesíti mindazt, amit az úgynevezett Nyugat kínál az arab világnak, és általában a perifériáján levő országoknak. Egyrészt gazdasági expanziója természetes terepének tekintik őket, mert szüksége van a piacukra, a nyersanyagukra és a belőlük származó fiatal munkaerőre. Másrészt a nyugati intellektuelek valamiféle halvány bűntudatot éreznek emiatt, és saját kultúrájuk megőrzését sugallják a helyi értelmiségnek. (Jó példa erre a palesztin filmművészet, amely anyagi és technikai hátterét nyugat-európai stúdiók és tévéállomások jelentik.) A gazdasági expanzióhoz képest természetesen eltörpül a kulturális hagyományok támogatása, de hatása mégsem lebecsülendő. A progresszív nyugati értelmiség legalább tesz valamit azért, hogy fenntartsa a párbeszédet az arab kultúrával.
A mohó gazdasági expanzió nem túl szívderítő jelenség, de még mindig kevésbé kártékony, mint az a politikai manipuláció, amely az „arab tavaszt” követte. Az Egyesült Államok és nyomában a nyugat-európai hatalmak hirtelen szembefordultak azokkal a tekintélyuralmi rendszerekkel, amelyek évtizedeken át fenntartották a stabilitást a Földközi-tenger déli partjain. Ez önmagában nem lett volna baj, de kivitelezése nélkülözte a térség elemi ismeretét. Az ötvenes-hatvanas évek reménybeli dinamizmusa után a nem olajtermelő arab országok a fejlődés perifériájára csúsztak. A szegénység, a túlnépesedés és a mindent átható korrupció miatt a nyugati típusú demokráciánál a tömegek számára sokkal csábítóbb lett a nyugatias „haladás” tagadása, az iszlám fundamentalizmus. A szabad választások röpke kalandja után ezért támogatja a Nyugat a mubaraki időkhöz visszatérő katonai diktatúrát Egyiptomban, ezért fullad véres anarchiába a „felszabadított” Líbia, s ezért gondolják egyre többen, hogy Asszad nélkül Szíria még rosszabb hely lenne, mint az uralma alatt. És Marokkónál maradva ezért gondolom régóta azt, hogy VI. Mohammed óvatos reformjai, ha nem is tökéletessé, de a térség többi országához képest elviselhetővé teszik országa életét.
Magyarországot természetesen nem lehet az arab világhoz hasonlítani, kulturálisan és egész civilizációnkban Európa szerves része vagyunk. De annyiban mégis tanulságos a története számunkra, hogy a fejlődés és felzárkózás térségünk számára sem evidencia, csak lehetőség, amellyel lehet élni, és amelyet el is lehet játszani. A nyugati gazdaság expanziója hazánkat is bedarálta, nemcsak nemzeti piacunkat, de exportképes iparunk nagy részét is megszerezte. Az orbáni pangás miatt százezer szám válogathat a fiatal, képzett magyar munkaerőből is, abból, amely szerencsésebb országokban a haza legértékesebb kincse. Az alacsony születésszám, a népesség elöregedése és a képzés magas költségei miatt a centrum gazdag országai számára a lehető legnagyobb ajándék, ha a periféria ostoba kormányai elidegenítik, elszegényítik és lényegében kilökik magukból a tehetséges fiatalokat. Ha másban nem, ennyiben Magyarország is a Harmadik Világ része lett.
Az internet-adó elleni tiltakozások mögé az összeesküvési elméletek hívei most nyugati gazdasági érdekeket vizionálnak. A nethasználók spontán felháborodását bizonyosan nem ők szították fel. Ettől függetlenül alighanem léteznek ilyen érdekek. Magyarország immár negyedszázada része a globális gazdaságnak, s a „keleti nyitás” ezen már csak azért sem változtathat, mert Kína és az átmeneti mosolyszünet ellenére Oroszország is komoly aktora ennek a hatalmas erőnek. A „sajátos magyar útnak” nevezett orbáni modell hazánkat sem függetlenítheti, csak leszakadásunkat növeli a centrum sikeres országaitól és a felzárkózó egykori sorstársainktól. S minél inkább a perifériára szorulunk, annál jobban kiszolgáltatjuk magunkat mások gazdasági érdekeinek.
Ahol beindul a stagnálás és a fiatalok elvándorlása, ott csak rossz és még rosszabb függés között lehet választani.
