A budapesti magyar-orosz, illetve a magyar-szovjet mérkőzéseket mindig különleges légkör vette körül, amelyekre nagy jóindulattal sem lehetett ráaggatni a „barátságos” jelzőt.
Minden az ötvenes években kezdődött, amikor a városban elterjedt a híre, hogy Szusza Ferenc, a kor egyik legnagyobbika közölte: nem hajlandó a szokottnál gyengébb teljesítményt nyújtani a válogatottban a szovjetek ellen.
Nem is vehette fel többé a címeres mezt! A szovjetek budapesti fellépése előtt a sportlap nem győzte dicsérni a vendégeket: Jasint a világ legjobb kapusának nevezte, Nettót a legzseniálisabb jobbfedezetnek, miközben Bozsik jobb volt nála.
Bár nálunk a zsenik játszottak, a szovjetek ellen valahogy sosem ment a szekér. Sem Moszkvában, sem itthon. 1954 szeptemberében, három hónappal az NSZK elleni tragédia után 1-1-et játszottunk kint – pályára lépett Grosics, Buzánszky, Kocsis, Hidegkuti és Puskás.
Éppen egy évvel később a budapesti „visszavágón” még Czibor is magára húzhatta a címeres mezt, de világhírű sztárjainkkal is csak a hajrában tudtunk egyenlíteni a szovjetek ellen, Puskás 11-esével.
Erről a mérkőzésről valahogy nem is a csodálatos cselek maradtak meg emlékeimben, hanem egy közjáték. Történt, hogy lelkesen tapsolt valaki mögöttem a szovjetek gólja után, én pedig tömören „lehazaárulóztam”.
Ő rendőrért kiáltott, s a fiatal közeg egy-kettőre megjelent, majd a felső szektor kijárata felé kezdett tuszkolni. A körülöttem lévők üvöltöztek: „ne a kövért (ezzel rám gondoltak) vigye, hanem a másikat!” A rend őre azonban kivezetett. Amikor elhagytuk a szektort, a másik kijárat felé mutatott: Oda menjek vissza!
A Szovjetunió azóta megszűnt, a Népstadiont átnevezték, de a rivalizálás talán örökre megmarad.
