Végigültem Strasbourgban a hétfői és keddi vitát a magyar sajtó, illetve általában a magyar demokrácia elkeserítő állapotáról, s utána a folyosón és a sajtóközpontban volt alkalmam jó néhány személyes véleményt is meghallgatni az ott történtekről. Az Európai Parlament múlt heti strasbourgi ülésszakának eredetileg az új, Juncker-féle Európai Bizottság megválasztása volt a legfontosabb napirendi pontja, az amerikai kitiltási botránnyal megfejelt két magyar vita csak az utolsó pillanatban került az érdeklődés középpontjába.
Jean-Claude Juncker és csapata megválasztása kapcsán érdemes emlékeztetni arra, hogy Orbán Viktor és szolgalelkű sajtója milyen rámenősen ismételgette először, hogy Junckerből nem lesz bizottsági elnök, majd azt, hogy ha lenne is, a Fidesz sohasem szavazza meg a megválasztását. Ehhez képest múlt szerdán természetesen a Fidesz képviselői sem ellenezték a Juncker-bizottság megalakítását, amúgy helyesen. De már ez sem tudott változtatni azon, hogy az uniós ügyekkel foglalkozó európai közvélemény előtt az orbáni Magyarország az európai értékek egyik legkártékonyabb ellenségeként jelenjen meg. Látványosan bizonyítja ezt, hogy a vitában a Fidesz által felkért "pozitív" hozzászólók egyetlen jó szót sem szóltak Orbánról és kormányáról. Kizárólag arra hivatkoztak, hogy ha a magyarok az idén háromszor is bizalmat szavaztak neki, akkor a külföldnek is el kell fogadnia ezt a döntést. Kevés szakértő vonja kétségbe, hogy például a Fehéroroszországban az államfő, Alekszandr Lukasenko formailag szintén megnyerte a választásokat, vagyis az urnába bekerült szavazólapok többsége valóban őt preferálta. A legsötétebb rémuralmakat leszámítva ma már így van ez a legtöbb autoriter rezsimben, ahol a hatalmon levők a jelölés és a kampány manipulálásával, a választókörzetek átrajzolásával és nacionalista demagógiával állítják elő a kívánt többséget.
Két olyan mozzanata volt a strasbourgi vitának, amely számomra azt jelezte, mintha a fideszes politikusok és hazai támogatóik már valóban nem értenék a nyugati világot. S ez még nagyobb baj, mintha értenék, csak cinikusan letagadnák, hogy értik. A sajtóvita két nyugati résztvevője, egy holland politikusnő és egy német médiacézár is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy bár ő személy szerint nem zsidó, mégis bírálni fogja az Orbán-féle politikát. Ez a megjegyzés olyan mélyen és ösztönösen negatív értékítéletet fejez ki a magyar jobboldalról, amelyet ideges kioktatással és fölényeskedéssel bizonyosan nem lehet kitörölni a nyugati emberek agyából. Nyilván van valami leegyszerűsítés, talán némi igazságtalanság is abban, hogy Nyugaton kimondva, vagy kimondatlanul, de antiszemita és fasisztoid ízűnek ítélik a fideszes Magyarországot. Márai Sándor már hetven éve leírta, hogy néhány gazember miatt lett egész Magyarországnak rossz híre a világban. De Orbán Viktornak a kormányzati teljhatalom birtokában minden eszköze meglenne arra, hogy leszámoljon a magyar jobboldaliság minden rossz és bűnös kellékével, a kirekesztő, nacionalista és álkeresztény demagógiával, háborús bűneink mentegetésével, antiszemita írók felmagasztalásával és ideológiai gazemberek futtatásával. Ha nem teszi, akkor személyére is ráragad ezek minden szennye. Pedig a német kancellár, Angela Merkel elég sikeres példát mutat arra, hogy nagyon nehéz történelmi múlttal is lehetséges egy másfajta, nyitott és világszerte megbecsülésnek örvendő jobboldali politikát folytatni. (Amelynek gazdaságpolitikájával amúgy nem szükséges egyetérteni.)
A másik jellegzetes félreértés az úgynevezett liberális kontra illiberális demokrácia kérdése. A fideszesek vagy nem értik, vagy nem akarják megérteni, hogy a liberális demokrácia nem azonos a liberális pártpolitikával, még kevésbé a liberális gazdaságpolitikával. Ahogy a néppárti Frank Engel egyperces hozzászólásában is oly pontosan megfogalmazta, az európai kereszténydemokrácia is a liberális demokráciát követi, s aki elutasítja a liberális demokráciát, annak nincs helye Európában, még a kereszténydemokraták között sem. A liberális pártok, ezt már én teszem hozzá, éppen azért tűnnek el lassan az európai pártpolitikából, mert pozitív céljaikat - a demokratikus szabadságjogokat - a szocialisták, zöldek, kereszténydemokraták, sőt, még a modern kommunisták is vállalják és képviselik. A liberális és szabadpiaci gazdaságpolitikájukra pedig egyre kevésbé vevő a pénzügyi válságok megrázta Európa.
Orbánék hazai dolgát sajnos megkönnyíti, hogy a hazai ellenzéki média egy része sem hangsúlyozza világosan a liberális demokrácia és a (neo)liberális gazdaságpolitika közti alapvető különbséget. A legklasszikusabb nyugat-európai demokráciákban is van árszabályozás, ott is fellépnek a monopóliumok ellen, igyekeznek védeni a hazai gazdaságot, és bizony kormányzati korrupció is előfordulhat. De a közszolgálati média szabadsága, az állam és az egyház szétválasztása, az oktatás és a kultúra pártoktól való függetlensége, a civil szervezetek autonómiája sérthetetlen alapértéknek számít. Ez a liberális demokrácia lényege, s aki ezt valóban nem érti, az nem sok jót remélhet azoktól az európai demokráciáktól, amelyeknek kezd nagyon elegük lenni abból, hogy valaki az ő pénzükön rombolja le az ő értékeiket.
Nagyon örülnék, ha nem így lenne. De végső soron minden felelősség Orbán Viktoré.
