Az MSZP felszólította a Statisztikai Hivatalt, hogy hozza nyilvánosságra a szegénységre vonatkozó adatokat - olvasom hírként néhány napja a Népszavában. A Statisztikai Hivatal azonban valahogy a választások előtt nem akarta nyilvánosságra hozni ezeket az adatokat. Ez nyilván a politikai játszma része, akár tudomásul is vehetnénk. Van azonban a szegénységnek egy egészen drámai része, ez a gyermekszegénység.
"Nyomorult dolog magyar gyereknek lenni" címmel jelent az egyik hetilapban nemrég egy tanulmány. Eszerint: "A magyar gyerekek 35 százalékának komoly anyagi nélkülözést kell elviselnie. Még a román gyerekek is jobban járnak, a többi régiós országról nem is beszélve, ahol csak a 6-7 százalékuk kerül ilyen helyzetbe... Különösen drámai a gyerekszegénységet jelző mutatónk: 2008-ban (a szocialista kormány idején) a 24,4 százalékuknak kellett szembenéznie komoly anyagi nélkülözéssel, 2014-ben már 35 százalékuk járt így. Ez már Romániánál is rosszabb (ott 34,4 százalék), és csak Bulgáriát előzzük meg. Szlovéniában, Észtországban és Csehországban 6-7 százalék ez a mutató."
Az idézett cikk alapjául szolgáló német Bertelsmann-jelentésből még a kormánnyal szemben kifejezetten barátságos az MTI is csak a következőt emelhette ki: "A társadalmi igazságosság szempontjából vizsgálta az uniós tagállamokat a Bertelsmann Alapítvány. Magyarországgal kapcsolatban kiemelték, hogy "aggasztóan negatív trendek" érvényesülnek. A gyerekek és a fiatalkorúak 43 százalékát fenyegeti a szegénység és a társadalmi kirekesztés, és minden harmadik gyerek súlyos anyagi nélkülözés közepette él."
A gyermekszegénységnek van néhány olyan jellemzője, amely különösen fontossá teszi, hogy foglalkozzunk vele. Nyilvánvaló, hogy ehhez először azzal a katasztrofális gazdaságpolitikával kellett volna szembenézni, amelyik százezres nagyságrendben üldözi ki az országból a szakképzett munkaerőt, amelyik képtelen megakadályozni a középosztály egyre rohamosabb lecsúszását, egész földrajzi régiók (a szakértők szerint több, mint 30 ilyen régió van nálunk) hátrányos helyzetbe kerülését, és amelyik most már több millió embert sodort a szegénység reménytelen helyzetébe.
Miért kellene mégis ebből a csoportból kiemelni a gyermekszegénységet? Először is: a kancelláriaminiszter emlékezetes elszólása óta tudjuk, hogy akinek nincs semmije, az annyit is ér. Talán eszünkbe juthat ezzel kapcsolatban néhány ellenérv, de azt nem vitathatja senki, hogy ha van, akinek végképp semmi felelőssége nincs abban, hogy milyen nyomorban kénytelen tengetni élet, az a szegénysorsú gyerek. A gyerek esetében nem lehet mondani, hogy azért nyomorog, mert elissza a fizetését vagy mert lusta és nem dolgozik. A gyerek semmilyen szinten nem tehet arról, hogy éhezik. A UNICEF felmérése szerint a rendszeresen éhező magyar gyerekek száma 180 ezer körül van.
A gyermekszegénység egészen különös tulajdonsága, hogy "öröklődik". Előfordul sok emberrel, hogy valamilyen csapás következtében elveszti mindenét, de aki nem nyomorban nőtt fel, annak sokkal nagyobb az esélye arra, hogy felálljon a padlóról, mint annak, aki a nagyon szegény gyerekekre jellemző kulturális háttérben, és általában erősen szegregált állapotban töltötte a személyiségfejlődés szempontjából meghatározó ifjúkori éveit. Aki nyomorban nőtt fel, annak a gyereke is valószínűleg ugyanilyen nyomorban kénytelen felnőni.
A gyermekszegénység fordított arányban áll a mind a felvilágosult, mind a hagyományőrző szemlélet értékeivel. A hagyományőrző szemlélet szerint érték a nagycsalád, a konzervatív média példaként állítja elénk a sok gyermeket nevelő szülőket. A valóságban azonban gyermekszegénység egyik tipikus terepe a nagycsalád. A felszabadult, liberálisabb eszmerendszer egyik ideál-személyisége a független nő. A független emberként, tehát egy keresetből élő anya rettenetes anyagi problémákkal küzdve próbálja fenntartani gyermeke (gyermekei) számára a létminimumot, gyakran sikertelenül. A mélyszegénységben élő gyermekek általában gyenge testalkatúak, megfélemlítettek, és rosszul szocializáltak. Szakszóval élve: körükben magas a "kitettség a drogoknak és bűnözésnek". Vagyis részben veszélyeztettek, részben veszélyforrások maguk is.
Nem egyszerűen arról van szó, hogy egy modern társadalomban ki kell feszíteni a szociális hálót, és éppen a többség érdekében meg kell akadályozni, hogy egy kisebbség reménytelen helyzetbe süllyedjen. Ez általában igaz, de a gyermekszegénység esetében - a felsorolt okok miatt is - sokszorosabb igaz. Ha a társadalom szétszakadásának a folyamatát le akarjuk fékezni, ha közbiztonságot és emberi felemelkedést akarunk, ha nem kívánjuk elveszíteni azokat az emberi tehetségeket, akiket a nyomor már gyerekkorukban a reménytelenségbe és kiúttalanságba taszít, tenni kell valamit.
Az a helyzet viszont, hogy ma kormányunk érdemben nem tesz semmit. A látszatintézkedések csak a többség lelkiismeretének a megnyugtatását szolgálják, a helyzet javítását nem. Talán ez a legnagyobb bűn, amelyet (békeidőben) egy kormányzat elkövethet. Az ő szempontjukból persze megoldás, ha elhallgatják az adatokat. Valójában azonban ez bűnrészesség. Korunk egyik legsúlyosabb emberi tragédiájáról van szó.
