A 80-as évek közepén mondtam egyszer, félig tréfás-félig komolyan: akkor lesz fejlett szocializmus, ha majd egyszer minden tankönyv megérkezik az iskolánkba a legelső tanítási napra. Aztán a 90-es évek elején: akkor élünk majd fejlett kapitalizmusban, folytatás ugyanaz. Nos, a fejlett szocializmust és kapitalizmust elpasszoltuk. Jelentem, az ötödikeseknek nincsen történelem tankönyve. Nem még nincs, hanem nincs és nem is lesz. Végzős évfolyamnak mondhatja az ember: jegyzeteljenek, igyekezzenek mindent leírni, aztán tanuljanak füzetből. Tízévesektől nem várható ugyanez, és nemcsak azért, mert csigalassan írnak, mert nem tudnak még jegyzetelni, hanem azért is, mert számukra a képek, rajzok nagyon fontosak.
Tiszta piaci viszonyok között megérthető, ha nem is helyeselhető: a nyolc évfolyamos gimnáziumok túlságosan kicsiny piacot jelentenek, számukra könyvet íratni, nyomtatni nem gazdaságos. Ám egy államosított és központosított tankönyvkiadásról azt gondolhatnánk, itt a profitnál fontosabb, hogy minden gyerek előtt legyen tankönyv - ez lehetne az államosítás és központosítás egyetlen legitimálója.
Ha tankönyvük nincs is, tanterv van az érintettek tanárai számára, így a tanári szabadság és kreativitás lehetőségei is korlátozottak a hiány okozta probléma megoldására. Olyan ez kicsit, mintha egy gépkocsivezetőnek kiadnánk a szállítandó árut, megjelölnénk az úti célt és útvonalat, a felhasználható üzemanyagot, de nem adnánk teherautót. A mostani tanév 16. tanítási napján volt először (elektronikus) naplónk. Pedig sem háború, sem polgárháború, sem forradalom nem volt a tanévkezdést megelőző hónapokban. Ráadásul, az elektronikai (napló) szolgáltatók között kétszer is váltanunk kellett az elmúlt egy évben.
Ennek igazából okát sem tudjuk. A 80-as évek közepén, fiatal tanárként igazgatóm számára készítettem tanmenetet. (A tanmenet a tananyag ütemezésére szolgáló terv). Nem értettem, miért jó ez így. Aztán volt vagy huszonöt év, amikor a tanmenetet magamnak írtam, ami rendjén való, hiszen én használom, saját munkámat könnyítem meg vele. Most úgy tűnik, újra másnak - ezúttal a szakfelügyelőnek - készítünk tanmenetet. Csakhogy anno heti 18, most 26 óra mellett kell saját segédeszközünk helyett kirakatot gyártani. Egy kolléganőm tíz órát dolgozott egyik tanmenetével. Még ha ez nem is az átlag, hanem egy különösen lelkiismeretes ember munkája, jelzi a feladatot. Az interneten elérhető tanmenet-javaslatok egyike 21, másika 33 oldalas. Jómagam kilenc osztályban tanítok.
Tessék szorozni: ez azt jelenti, hogy könyvnyi terjedelmű anyagot kell összeszerkesztenem. Mire jó ez? Mekkora környezeti teherrel jár, mennyi időt és energiát rabol el, mennyi pénzbe kerül! A rossz nyelvek szerint (én hinni sem akarom) mindezt azért, hogy a tanár ellenőrizhető, számon kérhető legyen. Ha ez igaz, nem a munkaidőm kétharmadát kitevő tanítás, nem a szaktudás vagy pedagógiai kultúra számít majd igazán, hanem mindennek adminisztrációja.
A kilencvenes években liberális oktatási kormányzat próbálkozott azzal, hogy megváltoztassa a tananyag tanévek közötti megoszlását, összetömörítve, zsúfoltabbá téve a korai éveket, szellősebbé a végzés előtti tanévet. Akkor ez elbukott. Most hasonló törekvés jelentkezik konzervatív köntösben. Csakhogy épp fordítva kellene: ötödikben, hatodikban lépésben haladni, sok gyakorlással, uram bocsá' olykor játékkal és mesével, és az érettségi előtti két évben kellene/lehetne valóban dinamikusan tanítani. Első látásra a terv logikusnak is tűnhet: legyen kevesebb ókori történelem, és több XX. és XXI. századi. Csak hát, épp az ókortörténet az, ahol meg lehet szerettetni a tantárgyat, meg lehet tanítani (és politikamentesen lehet megtanítani) olyan fogalmakat, mint monarchia és köztársaság, demokrácia és diktatúra. Meg lehet mutatni a zsarnokság, az emberi helytállás, becsület és bátorság, szociális igazságosság és kizsákmányolás arcait. És épp a jelenkortörténet az, ahol oly sok a lezáratlan, a vitatható, a tudományos kérdőjel.
Hasonló a helyzet földrajzból is. A tantárgy legszebb részén, az Európán kívüli kontinenseken kell majd végigrohanni, pedig itt lehetne megértetni térbeliséget, övezetességet, más országok vagy térségek ezerféle másságát. Magyar szakos kolléganőm szerint az új "tömörítő" logika szerint immár csak egy óra jut majd az Ószövetségre (egy magát kereszténydemokratának mondó kormányzat alatt!) netalán azért - ezt már csak én tippelem kajánul - hogy az igazi nagyok mellett felette vitatható modern szerzőkre is jusson több idő.
Az új pedagógus életpálya-modell értékelésére itt túl kevés a hely. Röviden csak annyit: ez a rendszer hierarchiát visz egy eddig egyenlőségelvű foglalkozási csoportba. Ez a legfőbb hátránya. Viszont lehetővé teszi a szaktudás elismerését, és jelentős béremelkedéssel kapcsolódik össze, ez a legfőbb előnye. Ha majd lesznek, nagyon kevesen, a pályán egyszázaléknyian, valaha kutató tanárok, ennek feltétele lesz évente két publikáció. Aki ezt kitalálta, valószínűleg sohasem publikált. Nekem talán kijönne átlagban évi kettő - csak hát az a baj, hogy ez nem ütemezhető, nem tervezhető, a folyóirat-szerkesztés és nyomda átfutásán, olykor pedig véletleneken múlik, hogy a beküldött tanulmány egy, vagy tizenöt hónap múlva jelenik meg. És vajon egy igényes könyv éppúgy egy publikációnak számít, mint egy mégoly okos, négyoldalas kistanulmány?
Mintha az élet illata, ismerete hiányozna leginkább. Oly sok egyéb mellett.
