Egyre több idős ember dönt úgy, hogy városi lakását eladva kiköltözik korántsem összkomfortos nyaralójába. Erre a kétségbe esett lépésre azért szánják el magukat, mert városi létük anyagi okok miatt fenntarthatatlanná vált. Az élelmiszert, a gyógyszert, az orvost, a villanyt, a fűtést, a gázt, a hidegvizet, a melegvizet, a szemetet, egyszóval mindazt, ami civilizált világunk tartozéka, olyan áron "mérik", ami számukra a nyugdíjból már fizethetetlen. A meglepő jelenségről pénzintézetben dolgozó ismerősöm számolt be, mondván, amíg elvétve egy-két esettel találkozott, nem tulajdonított jelentőséget neki. De mert a számuk szaporodik, jelzésértékűnek, s mindenekelőtt aggasztónak tartja.
Hazánk nagyra nőtt fia, szóval Első Emberünk egyáltalán nem aggódik. Az ő tarsolyában mindenre van megoldás. A "szép korúak" jövőjét is kézben tartja. Bizonyság erre az a tény, hogy a napokban az Idősügyi Tanács ülésén fejtette ki hazánk, közel három millió és számukat tekintve egyre gyarapodó öreg emberével kapcsolatos kinyilatkoztatásait. Mondandójának kissé profánul az a lényege, hogy: nem kell itt bajlódni a nyugdíjakkal. Mivel a családokban a fiatalok számára erkölcsi parancs az öregekről, kvázi a szüleikről való gondoskodás, azt kell törvényileg is garantálni. A kormánynak tehát nem az a feladata, hogy a nyugdíjak felemelésén fáradozzon, hanem hogy ezt "az erkölcsi parancsot végigvezesse a magyar jogrendben". Az Első Ember a társadalom számára is talált feladatot, ami nem más, mint "megpróbálni úgy tekinteni az idősekre, mint társadalmi erőforrásra és nem úgy, mint teherre." Ez tehát a mi feladatunk.
Nem is értem, miért aggodalmaskodnak az aggodalmaskodók. Nem is értem, hogy Békés és Tolna megye a maga lakosságának közel 32 százalékra tehető szép korújával, vagy Somogy, Baranya, Csongrád, Heves, Nógrád, Bács-Kiskun és Szolnok megye a népességének majdnem 30 százaléknyi öregségi nyugdíjasával miért gondolja kilátástalannak az idős emberek jövőjét. Szabolcsban például átlagosan havi 81 ezer forintot "verhetnek el" a nyugdíjasok, ha a fiak és a lányok tejbe-vajba fürösztik őket egy hamarosan jogilag rendezett erkölcsi parancs következményeként. Amúgy meg egy ideje már tudjuk, hogy havi 47 ezer forintból is meg lehet élni Magyarországon. Amíg tehát "joghézag" van, az az egymillió egyszázezer öregünk, aki 50 és 90 ezer forint közötti nyugellátást kap, bízzon Istenben és országunk Első Emberében.
Mellesleg nem árt tudni: a hivatalos statisztikák szerint az idei esztendő januárjában hazánk csúcsnyugdíjasának 868 ezer forintot utalt az illetékes intézet, aki a legkevesebbet kapta, annak 28 ezer 500 forint járt. Ebből persze ne vonjunk le messzemenő következtetéseket. Ha csak azt az örökérvényű közhelyet nem, hogy életünkben nem vagyunk egyelőek.
Hogy ma már a főváros frekventált helyein jó esetben turkálókban és kínai vegyesboltokban árulják a gagyit? Hogy a régiségboltokban az öreg hölgyek szégyenkezve adják a becsüs kezébe az utolsó családi értéket, a porcelán vázát? Hogy idős házaspárt saját arany jegy-gyűrűjét viszi a bizományi boltba? Hogy januártól jön a szociális temetés, mert akiket a törvény arra kötelez, hogy gondoskodjon a szüleiről, arra is képtelenek, hogy tisztességgel eltemettethessék apjukat vagy anyjukat?
