Minden hónap elején, a fizetésnapok környékén elcsodálkozom azon, hogy ebben az országban még nem tört ki éhséglázadás. Bármit is harsog a mindenkori kormánypropaganda, szlogenekből nem lehet kenyeret venni a közértben. Elég sokat utazom az országban, és mindenhol mérhetetlen szegénységet, lepusztultságot és elkeseredettséget látok. Szinte minden fejlesztés uniós forrásokból valósul meg, de még így is – és ezt a statisztikák is alátámasztják – balkáni szinten állunk, az utolsók között kullogunk. Ez a valóság, amit nem lehet nem tudomásul venni, hiába ámítanak minket vagy ámítjuk magunkat. Miből él, pontosabban tengődik a magyar emberek többsége? Már önmagában is sokatmondó, hogy a minimálbér összege nem éri el a létminimumot, ezen nincs mit magyarázni. Az állam hivatalosan éhezteti, nyomorba és eladósodottságba taszítja a polgárait, az ördögi körből pedig nincs visszaút.
Állítólag "szerényen, de meg lehet élni" a 28 500 Ft-os öregségi nyugdíjminimumból, de még a 22 800 Ft-os foglalkoztatást helyettesítő támogatásból is, ehhez képest a havi 50 632 Ft-ot érő közmunka már ideig-óráig luxuskörülményeket biztosít. Valóban meg lehet élni, egész hónapban paprikás krumplin és zsíros kenyéren, a fűtés, meleg víz és áram nélküli penészes lakásban, depresszióba zuhanva, adósságokban vergődve, életcél és jövőkép nélkül. Megértem azokat, akik ez elől menekülnek külföldre – a számuk százezrekben mérhető –, mert egyszerűen nincs más választásuk. Talán éppen nekik köszönhető, hogy nem tört még ki újabb forradalom, mert a bölcsebb utat választják, és lázadás helyett egyszerűen elhagyják az országot. Ők már nem fognak visszajönni. És vajon mi meddig tűrünk még?