Lázár Egonnal, Budapest díszpolgárával, még számos kitüntetés tulajdonosával, aki több teátrum gazdasági ügyeiért volt felelős, de neve leginkább a Vígszínházhoz kötődik, azonban nem ez a helyzet. Ő a szabályt erősítő kivétel, aki csaknem 90 esztendős koráig volt a Víg gazdasági igazgatója, és senki nem nézte ki őt a harmadik emeleti irodájából, ahová gyalog ment föl, hogy ne csak lelki, hanem testi kondícióját is megőrizze, amin sokat dobott a rendszeres teniszezés, amit isiász miatt abba kellett hagynia.
Most már tanácsadóként segít, amiben tud, a 93-ik esztendő felé közeledve változatlanul naponta bejár, és nincs olyan premier, amin ne lenne ott. Kicsattanóan egészségesnek tűnik, és mindig makulátlanul elegáns. Jól szabott öltöny, nyakkendő, mindenkihez kedves, sőt szellemes szavak jellemzik, meg néhány kérdés, amiket udvariasan tesz fel a közönség között járkálva, de nem illendőségből, mert valóban kíváncsi a válaszokra. Az úriember megtestesülése. Választékossága szavahihetőséggel jár.
Ha valamit megígér, az úgy is van. Ez komoly dolgokra és apróságokra egyaránt vonatkozik. Nem emlékszem például, hogy valaha is elfelejtett volna visszahívni. Arra se hallottam panaszt, hogy bármikor is nehéz lett volna az irodájába bejutni. Szívesen meghallgat bárkit, sőt, kifejezetten szeret diskurálni, ezt tartja munkája legjobb részének, nem a számlákkal való foglalatoskodást, de azt nem kedveli, ha valaki a pénzkérést is köríti, ha smúzol, hiszen ő maga is szeret nyíltan beszélni, a lényegre térni. Ezt attól a legendás igazgatótól, Várkonyi Zoltántól, aki őt a Vígbe hívta, igazán elleshette.
A Corvina Kiadónál most megjelent, Visszapillantó című, anekdotákkal is fűszerezett önéletrajzában elmeséli, hogy egy igazgatói értekezleten mindenki nagy megdöbbenésére Kern András, aki Heller A 22-es csapdája című könyvéből darabot írt, amit neki is kellett volna rendeznie, azt mondta Várkonyihoz fordulva, hogy "tanár úr kérem, én nem bírom ezt a darabot megrendezni." Pillanatnyi néma csend után Várkonyi azt tudakolta Kapás Dezsőtől, hogy "Kapás, maga meg bírja rendezni," A válasz az volt, "igen tanár úr!" És ezzel a dolog el volt intézve. Ez a gyors reagáló készségű hatékonyság jellemző Lázárra is, aki hamar átlátja az adott szituációt. Pontosan tisztában van vele, ha például azt mondják neki, hogy "Egonkám ez csak 20 fillérbe kerül," akkor körülbelül 4 millió forinttal azért lehet számolni.
Különös körülmények között, hadifogságban került színház közelbe. Színészként állt a pódiumra. Jelmezei leginkább festett kartonpapírból készültek. A zenét a későbbi közismert prímás, Járóka Sándor zenekara szolgáltatta. Fenyőfából és drótokból fabrikálták a hegedűt. Főleg kabaré jeleneteket játszottak, és ezekbe fogyó kellékként rendszeresen beleírtak, az akár életmentésül szolgáló, levest és kenyeret. Lázár Hacsek és Sajó jelenetben is jeleskedett. Abban sem kávét rendeltek, hanem levest.
És miközben játszottak, az utolsó cseppig gondosan ki is kanalazták, ha éppen nem fújta ki a szél a tányérból a szabadtéren tartott előadás közben. A színészek a többezres táborban népszerűségre tettek szert, kedveltekké váltak, tulajdonképpen Lázár színpadi jelenlétének köszönhetően kerülhetett olyan helyzetbe, hogy bár előtte rántottát se nagyon készített, a konyhai hadműveleteket is irányíthatta. Persze így megint csak életmentő élelemhez jutott. És mivel még edzette is magát, háromévnyi hadifogságból izmosan, egészségesen került elő, az oroszok pozitív példaként, ujjal mutogattak rá.
Hazatérte után csak rövid ideig bírta a tétlenséget, meglehetősen hamar munka után nézett. És történetesen az akkori Városi Színházban, mai Erkel Színházban, dolgozott egykori osztálytársa, padtársa, Kublin János, aki odahívta, és innen már egyenes út vezetett a Magyar Állami Operaházba. A gyakorlatban tanulta a könyvelést, miközben aztán persze elvégezte a számviteli főiskolát. És rácsodálkozott az Operaház fénykorára, az ott dolgozó nagy művészekre. Tóth Aladár a kiváló zenetudós, kritikus volt az igazgató, a legendás Nádasdy Kálmán, Oláh Gusztáv a rendezők, Ferencsik János, sőt még Otto Klemperer is állt a karmesteri pulpituson.
És hát ott voltak a nagy énekesek, Gyurkovics Mária, Osváth Júlia, Orosz Júlia, Székely Mihály, Svéd Sándor, Simándy József, a kezdő Melis György… Odavolt értük. Benne érezhette magát a tutiban, már-már a szakma legtetején. De barátja erőteljes rábeszélésére elment a falura járó Déryné Színház gazdasági ügyeit intézni. Amit eddig felülnézetből látott, azt most alulnézetből tanulmányozhatta a periférián. És közben sokat tanult, meg amíg Ascher Oszkár igazgatott, jól is érezte magát. Aztán, amikor egy káder került a direktori székbe, hamarosan menekülőre fogta.
A Vidám Színpadnak megint kikapta az aranykorát. Amikor ott játszott Kabos László, Kazal László, Kibédi Ervin, amikor a Révay utcai pénztár előtt egészen az Operaházig kígyózott a sor, amikor ebben a színházban olyan dolgokat lehetett kimondani, amiket máshol nem. Itt Lázárnak volt egy nevezetes stiklije. Akkoriban mindig szinte menetrendszerűen késtek a felújítások. Ő viszont a teátrum nagytatarozása előtt, már a bezáráskor teletetette a várost olyan plakátokkal, amiken rajta volt a nyitás ideje.
Megrótták érte, hiszen így már kínos lett volna késni, de időben kinyithatott a színház. A Víg teljes felújításában is oroszlánrésze volt Marton László akkori direktorral egyetemben. Mint a jó gazdák, mindenen rajtatartották a szemüket. És Lázár valamennyi produkcióval úgy együtt élt, és teszi ezt ma is, mintha ő rendezte volna. Az a gazdasági ember, akinek nagy a humán műveltsége, európai kultúrája, nem aktakukac, hanem pontosan tudja, mi az az érték, aminek létrehozásában részt vesz.
Neve összeforrt a Vígszínházzal, és fogalom. Harmonikus egyénisége a káosszal, letargiával teli világban megnyugtató. Valahogy ilyen szépen, ennyire élettel telien, és tevékenyen kellene megöregedni. Csak hát erre sajnos semmilyen garancia nincsen.