Hallgatom a fiatal, csupamosoly hölgyet, aki le akarja törölni szomorú társadalmunk arcáról a bánatot, s mindezt egy tíz hónapos, ingyenes boldogságprogrammal: mert, hogy "a boldogság tanulható" és ami elhanyagolhatatlan - "nem tekinthető magánügynek". Hallgatom a Jobb Veled a Világ Alapítvány életmódfejlesztésre szakosodott vezetőjét, aki annak ellenére hisz küldetéstudata jogosságában, hogy tudja, világunk hét milliárdos népességének jelentős hányada boldogtalan. Mert éhezik a családja, mert nyomorúságos körülmények között él, mert gyógyíthatatlan a betegsége, mert - mint Tiborc panaszolta -, kéményéről még a gólyák is elköltöznek. A felsorolást napestig folytathatnám, hiszen egyénenként és országonként végtelen a boldogtalanságot kiváltó ok. Nem szólva a globális fenyegetettségekről vagy az olyan, kevésbé ismert tényről, mint amilyen például a Kínában virágzó kínzóeszközgyártás. Új korunk középkora ez, pedig sokan úgy gondoltuk, hogy mondjuk a kiskunsági múzeum melltépő vasai, kerékbetörő eszközei letűnt idők relikviái.
Hallgatom a rokonszenves ifjú hölgyet, aki a pozitív látásmódot akarja megismertetni mindenkivel: a gyerekekkel, akikhez csak a reklámként jut el a több gyümölcs, a hal és a vadhús fogyasztásának fontossága, a létminimum alá csúszott négymillió családdal, akik rezsicsökkentés ide vagy oda, reménytelenül birkóznak a napi életfeltételek előteremtésével. Eszembe jut, milyen volt éhezni gyerekként napokig. Szinte most is érzem azt a fájdalmat a gyomromban, ami a harmadik nap után már nem akart többé szűnni, holott nagyanyám itatta velünk a vizet, és néha még egy szelet cukros kenyér is jutott...
Persze nincs arról szó, hogy kételkednék a boldogságprogramok létjogosultságában, hiszen az Európai Értékrend Vizsgálatok is bebizonyították, hogy a kutatásban részt vett 47 ország közül a legelégedettebbek a hollandok, a dánok, az írek, a belgák, a svájciak és az izlandiak, a mi térségünk jócskán lemaradt. Hat évvel ezelőtt az elégedetlen sereghajtók között a 41. helyre kerültek a magyarok. Arról nincs adat, hogy ma milyen helyet foglalna el egy európai boldogságvizsgálatban hazánk, jóllehet egyre divatosabbak a boldogságkutatások, amelyek szembesíteni akarják az emberiséget a civilizált világban elhatalmasodó "népbetegséggel" a boldogtalansággal.
Rólunk egyébként az a tudományosan megállapított hír járja, hogy az anyagi jellegű igények kielégítetlensége lombozza le népünket, teszi kedvetlenné, rosszkedvűvé társadalmunkat. Alapvetően a jövedelmi viszonyok miatt elégedetlen és boldogtalan a magyar ember, amelyet tovább mélyít a hagyományos normák és szabályok meggyengülése, pontosabban az a tény, hogy a valóság és a hirdetett szabályok ellentmondanak egymásnak. Magyarán: nem bízunk egymásban, senkiben. Az emberek beleragadtak a sérelmekbe, a megbántottságba. A szegények és a gazdagok közötti szakadék egyre mélyül. Az ideológia tovább rontja a családok életét, a felbomlasztott baráti kapcsolatokat.
Mi hát a boldogság mostanában? József Attila szerint ennyi: "Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!"
