Böngészem összes létező szótáramat, az idegen szavakat, az értelmezőt, keresem, miként tartják számon azt, hogy liberális. Alapfogalomként mindegyik azt mondja, hogy szabadelvű, szabad gondolkodó, akad még olyan is, amely engedékenynek, megalkuvónak vallja, ami szerintem így persze nem igaz. Politikailag annyiban elfogadható talán, hogy aki csakugyan liberális, az a kártékony és veszedelmes szélsőségeken kívül nem zár ki senkit, azért szabadelvű, mert elismeri mindenkinek a jogát az önálló gondolkodásra, a létezésre.
Olyan változatra sehol se leltem, legalább is megközelítően tudományosan nem, hogy a liberális pokolfajzat, ártó, kiirtásra ítélendő. Illetve egy helyen igen, de az nem nyomtatott szószedet volt, hanem Orbán Viktor személyes szemlélete, szónoklatainak állandóan visszatérő eleme. Ott tartunk, hogy immár veszélyesebb, üldözendőbb még a negyed százada káromlott kommunizmusnál is, "ausradieren", mondaná a náci torzulású német, kiirtandó a világból. Orbán, ha csak szól is róla, megkeményedik a tekintete, azt sugallja, hogy nincs kegyelem.
Olyannyira meg- vagy eltévedt ebben, hogy legutóbb szívbéli barátainál, az idestova már nála is hajlíthatatlanabb magyar kereszténydemokratáknál, elferdítve alkalmazta. Azt mondta megfellebbezhetetlenül, hogy "immár megtört a liberalizmus kulturális missziója a nagyvilágban". Hol is tört meg? Németországban, ahol a koalícióban kormányzó kereszténydemokrata párt és nagyra becsült vezetője, Merkel asszony soha zokszót nem ejtett a liberalizmusról, mert tudja jól a kereszténydemokrácia is bizonyos értelemben liberális, demokrata.
Nem erőszakos hatalom, amely önmagán kívül nem hajlandó eltűrni senki és semmi mást. Nem egyeduralomra törekszik, mint teszi a Fidesz-KDNP, amely a kétharmad diktatúrája mögé húzódva (lásd, Rubovszky György parlamenti bizottsági elnöki gyakorlata) a külvilág számára a látszat kedvéért még elvisel néhány ellenzéki pártot, politikust, azt ellenben már nem, hogy más politikai alakulat még esély nélkül se jelölhessen alkotmánybírót. Szavazógép, fogalmazták meg valaha az ENSZ-re, a valóságban azonban itt, a Duna mentén érvényesül.
Orbán zord liberalizmus gyűlöletének az a magyarázata, hogy érzi, tudja, legalábbis itt Európában hovatovább magában van, sem igaz barátja, sem rokonszenvezője. Megfogalmazta azt is, tapasztalja sokszor, hogy elszigetelt, de - tette hozzá - ennek ellenére kitart, nem enged a negyvennyolcból. Pillantsunk végig földrészünkön! A Fidesz sleppjével, a KDNP-vel együtt szervezetileg vitathatatlanul tagja az EU néppárti együttesének, de mikor történt meg valaha is, még inkább a közelmúltban, hogy ebből a mozgalmi családból bárki is kiállt volna mellette nyíltan, támogatná dogmatikus elveit, és őket alkalmazó tetteit?
Még az egyénileg jellemében Orbánra hasonlító francia Nicolas Sarkozy sem ejtett egyetlen biztató szót sem a Fidesz mellett. Merkel kancellárról nem is szólva, aki igaz, nyíltan bírálót is gyéren szólt, de van mozgalmi taktika, közös védekező reflex is, amely egy ideig eltűri az elbitangoló rosszalkodásait, csöndben marad, de elérkezhetik az "elég volt" pillanata. Hogyne, Brüsszelben Orbánnal kezet szorítanak, üdvözlik, az elemi jó modor ezt követeli meg. De mikor volt látható olyan fölvétel, amely másokkal meghitt egyetértésben beszélgetve örökítette volna meg?
Azért is ritka madár az ilyen, mert Orbán, a Fidesz gondolati rendszere a maga nemében csakugyan egyedülálló. Kifelé arra törekszik, hogy összefüggő világképet produkáljon, mintha volna hosszú távú álma az ország, a társadalom megújítására, egymást követő cselekvés sorozat, amelyet kellő időzítéssel igyekeznék lenyomni az alattvalók torkán. Hogyne, van ilyen, csak éppen nem következetes terv, helyette rögtönzések csomagjai, amelyeknek egyes elemei akkor bukkannak elő, amikor már ég a ház, a régi fönntartása tarthatatlan. Alkalmi improvizációk, mint volt a közelmúltban a tudatosan meghökkentőnek szánt Tusványos, az "illiberalizmus" szitokszava, utána görcsös magyarázkodás annak a bizonygatására, hogy egyes árnyalatokat rosszul értelmeztek, valójában így és így kellene fölfogni őket.
Orbán szeret nagyon beszélni, szerepelni, futószalagon gyártani az elméleteket és ötleteket. Bizonyára van olyan politológus, aki megpróbálja rendszerbe szedni őket, összehasonlítani gyakran ellentétes tartalmukat, az eredmény pedig az lehet, hogy valóságos logika nincs bennük, éppen mert rögtönzések. Görcsös szándékok a mindig újat állításra, a variációk produkálására, keltsék azt a látszatot, mintha örökmozgó politikusról nem is, de állandóan "aranyköpésű" közszereplőről volna szó. A Fidesz vezéri rendszere arra nem kínál alkalmat, hogy az akár állítólag beavatott, szívbéli cimbora is figyelmeztessen rá, kicsit több logika, odafigyelés, önelemzés volna kívánatos a buktatók elkerülésére.
Emiatt van az, hogy a kormányzás szüntelenül az offenzíva látszatát keresi, minden fronton és mindig támadni igyekszik, záporoznak az ötletei és a tettei. De mert idehaza is, a nagyvilágban is csaknem minden szinten ellenállással, meg nem értéssel, kifogásokkal találkozik, védekezésre kényszerül, kitöréssel próbálkozik az elszigeteltségből. Mint a KDNP jubileumi választmányi ülése is mutatta, egymást bátorítják, csak kitartani, hátha… Hosszú távra alighanem tényleg reménytelen, csak a megszenvedők bírják ki. Egyelőre még az ő bőrükre megy a játék.
