Területfejlesztésben járatos szakemberek az uniós csatlakozás környékén hozzávetőleges számítást végeztek. Arra a kérdésre várták a választ, mire elég a Brüsszelből érkező (magyar társfinanszírozással működő) fejlesztési forrás. Hogy nem akármilyen nagyságrendről volt és van szó, mi sem érzékelteti jobban, mint a hétéves költségvetési ciklusokkal együtt járó hét-nyolcezer milliárd forintos keret. Tény, hogy ilyen tekintélyes forrás még soha nem állt az ország rendelkezésére.
A magyar politikát és közbeszédet a rendszerváltást követő évek sokkja után eluralta a derűlátó szemlélet, amely az ország viszonylag gyors és zökkenőmentes felzárkózásáról vizionált. E helyütt legyen elég Kóka János emlékezetes "pannon pumájára" utalni, aki ezzel egyben arra is utalt, hogy hazánk gazdasági fejlettségben és életszínvonalban hamarosan utoléri Ausztriát. (A pannon pumázás 2005-ben kezdődött.)
A legnagyobb probléma, és ezt nyugodtan nevezhetjük a magyar politika visszatérő gondjának, hogy a rendszerváltásig visszamenően a politikai elit úgy beszélt a gazdasági felzárkózás kérdésköréről, mintha erről valós tudással rendelkezne. Laki László 2009-ben megjelent zseniális, és bizonyára kevesek által olvasott, A rendszerváltás avagy a "nagy átalakulás" című könyvében a társadalomtudós szenvtelenségével írta le: az akkori politikai garnitúra úgy futott neki az új társadalmi rend felépítésének, hogy még arra az egyszerű kérdésre sem tudott válaszolni, a világban létező kapitalizmus modellek közül melyik megvalósítását tűzi ki célul. Az elemzésből akár az is kiolvasható, hogy nem is érzékelte ennek a választásnak/döntésnek a fontosságát, részben azért - apró mentség -, mert közjogi kérdések uralták a hazai politika horizontját.
Ilyen szellemi közállapotokból egyenesen következett a rossz helyzetfelmérés és -felismerés az uniós csatlakozáskor. A hihetetlen nagyságrendű fejlesztési források gyorsan elvégezhető és sok fejlesztést tettek lehetővé. Mégis kevesen voltak tisztában Magyarország tényleges elmaradottságával.
Itt kapcsolódunk vissza a területfejlesztési csapat számításaihoz. Kizárólag a szennyvíz-beruházások elvégzésére elkölthető lett volna a hét évre járó összeg. Ugyanez a helyzet a hazai vasút korszerűsítésével. A pályák felújítása és az új eszközök beszerzése ezermilliárdokban mérhető, hasonlóan a közúti fejlesztésekhez, amelyek nem kizárólag az autópályákat és gyorsforgalmi utakat foglalnák magukba. A hazai egészségügyben a valóban érzékelhető változást is csak az előbb említett nagyságrendű összegekkel lehetne elérni.
De nem beszéltünk még olyan fejlesztési területekről, mint az oktatás, a szociális szféra, a városközpont rehabilitációk, a környezetvédelmi beruházások, a magángazdaság fejlesztéseinek támogatása, az energetikai pályázatok, a helyi közösségi közlekedés fejlesztése, az ivóvízminőség-javító programok, a vidékfejlesztési programok és hadd ne soroljam tovább… A hétévenként várható hét-nyolcezer milliárdnak a négy-ötszörösét is el tudnánk, és el lehetne költeni - értelmesen és okosan.
A valóság kijózanító: sokkal hosszabb időt vesz igénybe az ország felzárkózása az unió átlagához, mint azt hittük. Egyszerűen azért, mert a csatlakozás pillanatában sokkal távolabb voltunk ettől az átlagtól, mint gondoltuk és tudtuk.
