Egyre ijesztőbbek az elvándorlási adatok. Egy MTI-hír szerint "több, mint egy egernyi magyar költözött tavaly Németországba."
Az Eduline nevű hírportál ezt írja: "Az Ausztriában tanuló magyar diákok számának emelkedése…ugrásszerűen, 47 százalékkal nőtt." "A szülők harmada elképzelhetőnek tartja, hogy gyermeke külföldi egyetemen tanul tovább" - derül ki a Jobline pályaorientációs kutatásából. "A fogadó országokban bevándorlóként regisztrált magyarok száma alapján kimondható, hogy az utóbbi években fölgyorsult a Magyarországról történő kivándorlás" - közölte a Központi Statisztikai Hivatal.
A logika azt sugallja, hogy leszámítva azokat, akiket kalandvágy hajt, senki sem hagyja el a hazáját, ha legalább nagyjából elégedett a helyzetével. Ha ez a minimum háromszázezer (de inkább félmillió) elégedetlen választópolgár itthon volna, alapvetően megfordíthatná a közhangulatot.
A szemérmesen külföldi munkavállalásnak nevezett kivándorlás tehát a biztonsági szelep funkcióját tölti be a rendszerben: ha növekedik a feszültség, itt ki tud fújni a gőz. Miután a lakosság megtapasztalta, hogy a demokrácia játékszabályai szerint érdekeit rendkívül korlátozottan tudja csak érvényesíteni, nyilvánvalóan nem az itthoni politikai konfliktuskereséssel próbálkozik, ha egyszer lehetősége van arra, hogy a szerencséjét Ausztriában, vagy Németországban, vagy Angliában keresse.
A Hoffmann Rózsa államtitkár asszony és csapata által ránk erőltetett, és a mostani oktatásirányítás által lényegében változtatás nélkül továbbfolytatott iskolapolitika ezrével hajtja a fiatalokat a szintén biztonsági szelepként működő magániskolák felé. Kezdetben a politika megpróbálta zaklatni, ellehetetleníteni ezeket az iskolákat, mert rést ütöttek a kiépülő állampárti rendszer monolitikus falán, de mostanra mintha megváltozott volna a hivatalos hozzáállás.
Talán még örülnek is annak, ha azok a szülők, akiknek elegük van abból a turulos-trianonos-szentkoronás-imádkozós szerencsétlenkedésből, amit az állami iskola korszerű ismeretek és állampolgári kompetenciák helyett a diákokra zúdít, ahelyett, hogy vitatkoznának, érvelnének, iskolaszéket alapítanának, jogaikat követelnék, ombudsmanhoz szaladgálnának, inkább a zsebükbe nyúlnak és átviszik a gyereküket egy magánintézménybe. Ahol értelmes dolgok megismerésével töltik az ifjúkorukat.
De mi lesz mindennek a következménye?
Vegyük példának az orvosok elvándorlását. Az orvosok nemcsak azért menekülnek ezerszám Magyarországról, mert itt alacsony a fizetés, hanem mert az egészségügy feudális struktúrája, amit a jobboldal népszavazási akciójával sikerült bebetonozni, egyaránt megaláz beteget, ápolót és orvost is. A doktorok úgy vélik, nem azért jártak egyetemre hat évig, nem azért tanultak még három évet a szakvizsgáig, hogy megalázottságban, megszégyenítő függőségben éljenek és mindezért nevetséges fizetést kapjanak.
Eredmény: nézzük, hová jutott a magyar egészségügy azóta, hogy a jobboldal által kierőltetett népszavazás megtorpedózta a reformot: tessenek bemenni bármelyik kórházba és tessenek megrémülni. Már nincs jobb és rosszabb helyzet, már csak rosszabb van és még rosszabb. Ha nem lesz változás, leromlanak az állami ellátórendszerek. És ennek következtében romlik a mi helyzetünk is, mert nem telik mindenkinek magániskolára, és nem vándorolhat ki mindenki külföldre.
Egyébként éppen a külföldön dolgozó emberek a megmondhatói, mert ők látják, nap mint nap megélik, hogy a személyiségfejlesztő oktatási rendszer mennyivel eredményesebb, mint ez az egytantervű, egytankönyvű, uniformizált szisztéma. Az ottani, kreativitásra építő, az emberi sokszínűséget elismerő iskolában felnevelkedett gyerekek hozzászoknak a szabad gondolkodáshoz, a kritikai szemlélethez, a jogérvényesítéshez, és sikeres életpályát futnak be.
Az itthon maradottaknál ellenkező eredmény várható. Ha ez az oktatási rendszer így marad (és hát így marad), akkor néhány év múlva éppen olyan következményeket regisztrálhatunk majd az iskolarendszerben, mint most az egészségügy területén. És akkor nincs az a biztonsági szelep, amin az összes gőz kifújhat, mert az emberek rádöbbennek valódi helyzetükre, arra a nemzeti leszakadottságra, amit a nemzeti romantika döngetésével most ránk szabadítottak.
Hogyan oldhatja meg ezt a problémát a kormány? Hogyan akadályozhatja meg, hogy ne lássuk tisztán helyzetünket a tükörben? Megpróbálkozhatnak a piacgazdaság visszaépítésével, a valódi demokrácia újraélesztésével, vagy választhatják a tükör összetörését. Ahogy hallom a hírekben, már a jobboldali sajtóban is hatalmas leépítések zajlanak, ez az állásban maradottakat nyilván tovább fegyelmezi. A független sajtó pedig megkapja a fojtogató reklámtörvényeket.
Nagyjából el lehet képzelni, mi lesz a történet vége. Sokan az Orbán-éra valamiféle konszolidációjában reménykednek: magától felpuhul a rendszer, "jön majd egy mérsékeltebb kurzus", olyan vezetők jönnek, akikkel talán lehet egyezkedni és elkerülhetjük a legsúlyosabb következményeket.
Bár jönne már ez a kurzus, olyan szívesen egyezkednék. De ne legyen illúziónk: magától nem jön.
Volt egyszer orosz irodalmi újság, Ilja Ilf, Jevgenyij Petrov, Mihail Bulgakov is írt bele, az volt a címe: Gőzsíp. Úgy szólt a hangja, mint amikor a biztonsági szelepen kisüvít a gőz. Persze megszüntették, mert ez a hang sztálini vezetést nagyon zavarta.
Sapienti sat.
