- Ön személyes tanúja a Kozma Imre atya vezette szervezet elmúlt negyedszázadának. Átélője volt a zugligeti templom kertjében a kelet-németeknek nyitott befogadó tábor létrehozásának, majd a Szuverén Máltai Lovagrend magyarországi segélyszervezetének a megalakításának. Kozma atya a közelmúltban azt mondta: "Minden egyháznak azon az úton kell járnia, amin a máltaiak. A szeretet útján". Megvilágítaná mit értenek ezen?
-A kereszténység nem elmélet, hanem gyakorlat, ezernyi feladattal. Amikor az atya 1989 augusztusában kinyitotta a templom kapuit a menekültek előtt, majd amikor karácsonytájt kirobbant a romániai forradalom, mi, fiatal egyetemisták lelkes segítőként álltunk Kozma Imre mellé és pillanatok alatt megtanultuk, mi a különbség az elmélet és a gyakorlat között. Különösen a rászorultság, a nyomorúság élethelyzeteiben, melyekhez nem adnak útmutatást a tankönyvek. Akkor a világtörténelem a zugligeti templomban zajlott, ahol megérintett bennünket a tanítás lényege: "nincs hit karitatív cselekedetek nélkül!". A szeretet útját járni nem más, mint jelen lenni, vagyis odamenni, ahol baj van és befogadni a rászorulókat, egyszóval segíteni. A hit védelme és a szegények szolgálata, ez a mi küldetésünk.
- A Magyar Máltati Szeretetszolgálat mindenütt ott van. Ha éhező gyerekekről, magukra maradt öregekről, utcákon kóborló hajléktalanokról és nem utolsó sorban a cigánytelepek népéről van szó. Legendás sikereket őriznek a krónikák például a tarnabodi, a monori, a tatabányai cigánytelepről, vagy a nem véletlenül "pokoli toronynak" nevezett egykori munkásszállóról Veszprémben. Ön az előbb a tennivalókhoz vivő utat emlegette. Az utóbbi esetben hogy sikerült megtalálni a nyomortelep felszámolásához vezető utat?
- Öt éve dolgozunk a "pokoli toronyban". Először feltérképeztük a tízemeletes, a városból kieső toronyház fizikai állapotát, lakóinak szociális helyzetét majd kialakítottuk a stratégiát és a lakók bevonásával lépésről lépésre szüntettük meg a borzalmas körülményeket. Volt itt drogtanya, kivert üvegek a lépcsőházban, lift viszont nem, mert azt is ellopták. Ide a postás rendőrrel járt és a szolgáltató képtelen volt behajtani a sokmilliós tartozásokat. A lakókkal közösen az iszonyatos mennyiségű szemét összegyűjtésével kezdtük, majd a nappali melegedő, a közösségi tér kialakításával folytattuk a munkát.
Ma már van portaszolgálat, biztonsági kamera, a lakók elfogadták és fizetik a közös költséget, a közüzemi díjakra sikerült részletfizetést szerezni, a gyerekeknek külön foglalkoztatásokat szerveztünk, és megalakítottuk a toronyház focicsapatát. Röviden azt mondhatom, öt év alatt megváltozott az itt élő emberek sorsa. Eltűnt a "pokoli torony". A szegénység persze jelen van, de az nem egyenlő a nyomorral, amiben elvész a holnap, a remény és csak a pillanatnyi érdek számít.
- Önök üzenetben hívták fel az Országgyűlés újonnan megválasztott képviselőinek a figyelmét arra, hogy "ne feledkezzenek meg az előítéletek és a képzetlenség miatt a munkából kiszorult romákról, a nyomortelepek kirekesztettjeiről, a leszakadó települések lakóiról, a hajléktalanokról, az otthonukat vesztett családokról, a magukra maradt idősekről és a fogyatékkal élőkről." Kozma Imre atya a parlament alakuló ülésére eljuttatott levelében írta ezt, hozzátéve: "Felelősek vagyunk minden emberért, aki velünk él." Miért volt erre szükség?
- Az üzenetünk úgy szólt, hogy "kicsit több szeretet", és ezt a mondatot fejeztük be többféle módon. Kicsit több szeretet megváltoztatja a világot, kicsit több szeretet reményt ébreszt, kicsit több szeretet távlatokat nyit, és még sorolhatnám. Ezt üzentük, ezt írtuk ki a Batthyány téri székházunk Országház felé néző oldalára egy harminc méter hosszú, tizenegy méter magas molinóra. Ezt egészítette ki a képviselőknek eljuttatott levél. A társadalomnak és a döntéshozóknak szóló üzenetek megfogalmazása a küldetésünk része. A leszakadó emberek felemelése nem lehet a karitatív szervezetek magánügye, ez az egész társadalom ügye kell, hogy legyen.
Mert nem a szociális munkás rehabilitál, hanem a társadalom. Négy évvel korábban a gyermekszegénység elleni küzdelem ügyének kívántuk megnyerni az Országgyűlés tagjait. Egyébként a különféle társadalmi bajok gyógyításának is megvan a maga ideje. Az elmúlt télen a városi hajléktalanság tűnt a legnagyobb problémának, azzal találkoztunk úton útfélen. A látható és láthatatlan drámák között van a gyermekéhezés. Elmondtam sokszor és csak ismételni tudom: semmivel sem lehet megmagyarázni a gyermeki nyomor bármiféle 21. században jelenlévő formáját. És ezt nem csupán a Máltai Szeretetszolgálat tagjaként mondom, hanem mint egy olyan apa, akinek öt saját és egy nevelt gyermeke van. Meggyőződésem, hogy azért is felelősek vagyunk, hogy mit látnak és hallanak tőlünk gyermekeink, amikor a szegénységről, az elesettségről beszélünk. Együttérzést vagy elutasítást tapasztalnak-e. A következő nemzedéktől csak azt kérhetjük számon, amit tőlünk kaptak. "Kicsit több szeretetet."
- A társadalom akut problémájának számit a cigányság helyzete, amelyről egy-egy "ügy" kapcsán fellobban a politikusok vitája. Van önöknek valamiféle "megoldóképletük" ennek a helyzetnek a javítására?
- A legnagyobb kihívásnak tartjuk a cigánysággal kapcsolatos kérdéseket, szerintünk a cigányság sorsa Magyarország sorsa. Ami látható, az a jéghegy csúcsa. Bonyolult, összetett ügyről van szó, ami sajnos a politika kiszolgáltatottja. Akik látják a bajokat, nem jól kommunikálják, akik előítéletesek, azok sem feltétlenül gonoszságból azok, legfeljebb nem eléggé tájékozottak. Egyszóval a cigány-ügyről nagyon sok mindent le kellene tisztogatni. Mi egyébként egyetlen egy politikai szervezettel sem folytatunk elméleti vitát a cigányságról. Az olyan párbeszédnek vagyunk hívei, ami a tennivalókról szól.
Mert itt nincs egyfajta igazság. Mert az is igaz, amikor arról beszélnek, hogy egy cigányember kitépte a láncot a járókelő nyakából, de az is igaz, hogy a cigányasszonyt suhancok összerugdosták az utcán. Meg az is igaz, hogy a bájos roma apróságra rámosolyognak a téren, de 16 év múlva "mocskos munkakerülő cigánnyá" degradálja a közbeszéd. Ahány telep, ahány társadalmi közeg, ahány helyi környezeti viszonyulás, önkormányzati és egyéb segítőkészség vagy elutasítás, netán közöny, annyiféle az elfogadtatás módszere.
- A "tarnabodi csodánál" mi segítette a munkájukat?
- A nyolcszáz lelkes településben 96 százalékos a cigányok aránya és ugyanilyen arányú volt a munkanélküliség, ami a kilátástalansággal párosult. A községen két busz ment át, reggel az egyik irányból jött az egyik, este a másik irányból a másik. Aki akart, sem tudott eljárni dolgozni. Azzal kezdtük, hogy vásároltunk egy buszt a falunak, amivel a munkakeresők elindulhattak a közeli városokba. Ha hiszi, ha nem, egyszer csak Tarnabodon megjelentek az 50-60 ezer forintos, de működő autók és a falubusz új funkciót kapott, "kineveztük" iskolabusznak. Aztán pályázattal elektronikai hulladékbontó üzemet hoztunk létre, ahol harminc munkahelyre 130 helybeli ember jelentkezett. Az üzem ma is él, működik és az a nyeresége, hogy 26 embernek - három éve támogatás nélkül - munkát, jövedelmet biztosít. Aztán megvásároltuk a település közepén álló kocsmát, ahová azért húzódtak be a gyerekek, mert nem volt játszótér és az volt az egyetlen fűtött helyiség. Csináltunk belőle játszóházat, ahol az első évben helyi asszonyok dolgoztak Majd tanodát a gyerekeknek.
- Lehet, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat fogja felszámolni a cigánytelepeket?
- Nem. Erre csak a társadalom egésze lenne képes. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat feladata megmutatni, hogy van kiút, van esély és lehetőség a telepek felemelésére. Mintát adunk, a gyakorlatban bebizonyítjuk, hogy igenis lehet rehabilitálni a leszakadó telepeket. És ehhez szellemi, lelki és gyakorlati segítséget tudunk adni másoknak is. Mint mondottam a nyomor és a szegénység között jelentős a különbség és az utóbbi elérése afféle köztes célunk lehet. Olyan ez, mintha egy súlyos, de gyógyítható beteg lábadozását segítenénk. Ezt a gyógyulási folyamatot nem lehet megspórolni. Szerintem a húsz évnek van realitása, ennyi kell Magyarországon a cigányoknak és a társadalomnak is. Persze a siker mértékegysége más, mint a gazdaságban. Itt az a siker például, ha egy általános iskolában elérjük, hogy egyetlen cigánygyerek sem bukik meg, vagy épp kiderül, nincs már szükség a szegregált iskolára.
- Cigánytelepi programjukat Jelenlétnek nevezték el. Miért?
- A "Jelenlét" a Máltai Szeretetszolgálat szóhasználatában azt jelenti, jelen vagyunk a másik ember életében. Nem az íróasztal mögül akarjuk megmondani, mi lesz jó neki, hanem ott vagyunk vele, együtt sírunk, együtt nevetünk. Tíz éves például a monori jelenlétünk, aminek a sikerét aprónak tűnő változások mutatják. Létrehoztuk a Biztos kezdet gyerekházat, ahová a legkisebb gyerekekkel együtt a szülőket is várjuk. Az itteni tapasztalásuk már alapja lehet egy mostanitól elütő jövőnek. Itt, Monoron vágtunk bele a Szimfónia programba. Zenét tanítunk a cigánygyerekeknek, és hihetetlen az a változás, amelyet mondjuk a hegedű vagy a cselló kézbevétele, ismerete, használata idéz elő náluk, bennük.
Megváltoztak azok a csellengő fiúk is, akik a telep NB-II-es futsalcsapatát alkotják. Megtanulták ugyanis, milyen íze van a győzelemnek, de azt is, hogyan kell kulturáltan veszíteni. A monori telepen élők tíz év alatt jutottak el oda, hogy látják a holnapot, és jórészüknek céljuk van. Említhetném a tatabányai Mésztelepet is, ahol felnőtt egy generáció, amely nem fizetett az áramért. Sok, egymásra épülő programmal megmozdítottuk az állóvizet: gyermekprogramok, foci, tanulószoba, a környezeti tisztaság védelme, a patakmeder kitisztítása, előrefizetős víz- és villanyóra. A változások részeként a szolgáltató megszüntette a szabálytalan bekötéseket, mintegy mellékesen megszűnt az áramlopás. Amikor ránk köszöntött ottlétünk első tele, az elektromos fűtés kiváltására vettünk 48 kályhát, amit ingyen tüzelővel egészítettünk ki.
- Miskolcon ötmilliárdos beruházással újítják fel a stadiont, ahová a polgármester szerint a "nyomortelepeken keresztül menne több tízezer szurkoló". Ezért az önkormányzat az e célra kiadott rendeletekre támaszkodva kiteszi a számozott utcák nevű, közepesen lepusztult kertvárosias környék zömmel cigány lakóinak a szűrét. Tervez-e valamilyen lépést ez ellen a Magyar Máltai Szeretetszolgálat?
- Minket az önkormányzat kért fel arra, hogy segítsünk. Pillanatnyilag csak annyit tudok mondani, hogy nekiláttunk a számozott utcáknak nevezett területen élő emberekre szabott program kidolgozásához. A társadalom sebeinek hosszú a gyógyulási ideje. Most úgy látjuk, Miskolcon hosszú évek kellenek a nyomornegyedek társadalmi rehabilitációjához.
- Lassan lezárul az az uniós program, amely nyolc ország tapasztalatait összegzi a sikeres cigánytelepi integrációval kapcsolatban. Ezt önök vezetik. Mit várnak tőle?
- Ez egy nemzetközi útkereső kísérlet, hiszen Albánia, Bulgária, Olaszország, Románia, Szerbia, Szlovákia, Ukrajna és hazánk tapasztalatait gyűjtjük csokorba. A jó és rossz tapasztalatokat egyaránt összegyűjtjük, hogy tudjuk, miként lehet és mikor szabad nekikezdeni a telepek felzárkóztatásának, de azt is, hogyan nem szabad belevágni. Ez a fajta ismeretanyag Európa számos országában a legfontosabb tudások közé tartozhat hamarosan.