Már tavasszal pillanatok alatt elkeltek őszre a jegyek, a Mamma mia! magyarországi premierjén, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, zsúfolt házak voltak. A Madách Színház Pesten hármas szereposztással megerősítve mutatta be az Abba együttes valamikori dalaiból álló musicalt, vagy mondjunk inkább zenés játékot, hiszen a nóták gyakran nem viszik előre a cselekményt, sokszor inkább csak betétek.
A vonzerejük a fülbemászó édeskésségükön kívül valószínűleg abban van, hogyha elkeseredésről, magányról, némi fájdalomról szólnak, akkor is megmaradnak könnyednek, sőt tulajdonképpen örömet sugárzónak, amit jelez a led falon kivetített háttér, vonzó mediterrán kék ég, alatta a végtelen, barátságos tenger.
Aztán időnként gyülekeznek a fellegek, valamennyire tornyosulnak a hullámok, de még egy kisebb vihar, nemhogy nagyobb, sem kerekedik, alapjában vidámság, némi csetepatén, lelkizésen kívül azért csupa vígság, élettel teli energia az élet azon a napfényes görög szigeten, ahol a produkció játszódik.
A filmbeli változatban azért ott volt Meryl Streep, aki utánozhatatlan, fanyar humorával, maró öngúnnyal, lefegyverző játékossággal és nőiességgel ellensúlyozta az újra és újra támadó negédességet. Ő játszotta azt az anyát, aki egy emlékezetesen szép nyáron három pasassal is szeretkezett a történet szerint, majd egyedül nevelte, a nem tudni melyiküktől származó lányát, aki már felcseperedve, húszévesen éppen esküdni készül.
És titokban, az anyja nevében, meghívja mindhárom ipsét, mert végre szeretné megismerni őket, meg azt is ki akarja deríteni, hogy melyikük az apja. Mindhárom férfi eljön, és aztán persze ebből lesz a nem túl nagy bonyodalom, csak annyi, amennyi a slágerek között módjával elfér.
Vagyis mondjuk ki, túl eszelős dráma nincs, Benny Andersson, Björg Ulvaeus, Catherine Johnson alkotása tulajdonképpen nem megy túl a kellemesség szintjén. A produkció a zenén kívül a jó karaktereken múlik, no meg a tánckar lendületén.
Az általam látott előadáson, amiről a premieren nemhogy műsorfüzet, de még szórólap, vagy legalább fénymásolt szereposztás se volt kapható, Gallusz Nikolett játszotta az anyát, Donnát. Kicsit fiatal a szerephez, ami azért arról szól, hogy egy erősen középkorú hölgy még mennyire vonzó tud lenni, milyen elementáris. Az is a siker titka, hogy a darab fennen hirdeti, "nemcsak a húszéveseké a világ."
Galluszról eddig is tudtuk, hogy képes veszettül nőies lenni, meg hogy az énekléssel sincs gond, az energiabombát ugyancsak probléma nélkül eljátssza. Kis irónia is van, de azért az nem állítható, hogy szeles hebrencsségén, fancsali világlátásán, állandóan adagolt szúrós megjegyzésein halálra nevetjük magunkat, ahogy ez Meryl Streep esetében adott. A szerepnek ezt az oldalát kellene még nagyon fejleszteni, ha lehetséges.
Amúgy az egész produkciónak jó a ritmusa, van sodrása, ami döntő mértékben Tihanyi Ákos lendületes, kajánul játékos koreográfiájának, és a felkészülten lelkes, munkát, izzadtságot nem kímélő, odaadóan tehetséges tánckarnak köszönhető. Melynek tagjai miközben abszolút képesek egyszerre mozogni, nem dróton rángatott marionettek, hanem külön-külön is karakterek.
Békaemberként, lábukon jókora uszonnyal, előadott táncuk fergeteges. A Kocsák Tibor vezényelte zenekart, a szereplőktől elzárva, nyilván az ideális hangzás érdekében, "kalitkába" csukták, ezt nem tartom szerencsés megoldásnak, hiszen így, bármennyire is odaadóan játszanak, nehéz együtt lélegezniük a színészekkel.
Igazi karakter a Donna egyik barátnőjét megformáló Balogh Anna, és az anya egyik volt szeretőjét alakító Hajdu István. Kettősükben, amiben már-már összeborulnak, de azért igyekeznek távolságot is tartani, sután ügyetlenek, kedvesen félszegek, és pikírten gunyorosak, ez a produkció legjobb jelenete. Övék a legerőteljesebb színészi alakítás.
Donna lányaként Muri Enikő jól énekel, hozza az őszinte, és némiképp akaratos, kívánatos virágszál szerepét, de színészi szempontból némiképp egysíkú, ennél azért sokkal több árnyalat beleférne még ebbe a persze eléggé sematikus szerepbe is. Kiss Ernő Zsoltnak nem is marad sokkal több, minthogy rajongjon érte az oldalán. Nagy Balázs adja Samet. aki újra belehabarodik a kezdetben megközelíthetetlennek látszó Donnába.
Férfias, de nem túlzottan rámenős, ugyanaz a típus, mint választottja, benne van a korban, de se testileg, se lelkileg nem tunyult el, képes lehet akár még nagy szerelemre is. Ladinek Judit és Weil Róbert szintén egymást "kóstolgatják" Donna barátnőjeként illetve az anya volt szeretőjeként. A barátnők akkor vannak igazán elemükben, amikor a fiatalkori felállásban, Szűcs Edit fénylő, testhez simuló ruháiban, egykori önmagukat is parodizálva, énekestrióként mulattatják az összegyűlt vendégseregletet.
Bátonyi György valóságot másoló görög házai, meg a led, a falon hullámzó tenger, ami számomra túl direkten, egyszerűen mutatja a szereplők hangulatát, megfelelően teremtik meg a játék miliőjét. Szirtes Tamás pedig ennek a műfajnak az ősprofijaként mindent összeszervez, egymáshoz simít, és úgy csinál, hogy az a közönségnek a legeslegjobban tetsszen.
A Mamma mia! előadása hajszálpontosan az, amit a színház ígér, és amit a publikum elvár. A produkció versenyre kelhet a Macskák monstre sikerével. Igaz, T. S. Eliot játékosan szellemes versei sokkal elmésebbek, mint a most hallható dalszövegek, és Webber zenéje is maga a bonyolult, árnyalt összetettség az Abbáéhoz képest, de minél elviselhetetlenebbül kiismerhetetlenebb és letaglózóbb a világ, annál többen vágynak a mind szimplifikáltabb és boldogabb visszatükrözésére. És ez a produkció ezt tökéletesen nyújtja.
