- Ön zongoristaként kezdte a zenei pályáját. Aztán miért váltott?
- Én igazából sosem voltam zongorista. Zenei általánosba jártam, és emellett zongorázni tanultam. A középiskolában szerencsém volt, bár a József Attila Gimnáziumban matematika-fizika tagozatra jártam, de az iskolában nagyon komoly zenei élet zajlott. A gimnáziumi zenekarral rendszeresen játszottam zongoraszólókat is. A Zeneakadémia befejezéséig aktívan zongoráztam, sőt még utána is, amikor a kórusomnál másodkarnagy voltam. Aztán az ember ellustul, és amikor már nincs rákényszerítve, akkor nem zongorázik. Szóló karrierre sosem gondoltam.
- Egy műveltségi zenei verseny viszont meghatározónak bizonyult és elindította egy másik irányba.
- Valóban, a Magyar Rádió rendezett egy Bartók műveltségi versenyt és én a József Attila Gimnázium csapatának a tagja lehettem. Miután akkoriban egyedül csak nekem volt lemezjátszóm, kulcsszereplővé váltam. Én voltam a zenefelismerő. Tizenhét évesen megismertem a teljes Bartók-életművet, és ez nem számított kis dolognak. Akkor elhatároztam, hogy zenetörténész leszek. Somfai László, a zsűri elnöke azt tanácsolta, hogy próbálkozzak meg először a karvezetés tanszakkal, aztán később jelentkezzek zenetörténésznek. Így is történt, felvettek a karvezetésre és aztán a zenetörténettel már nem is próbálkoztam. Végképp a vezénylés felé fordultam.
- Aztán a KISZ Művészegyüttes egyik kórusának a vezetője lett. Ma a KISZ nem cseng annyira jól, mint néhány évtizede...
- Ez butaság. Egyrészt a KISZ Művészegyüttes semmiképpen nem volt azonosítható a KISZ-szel, mint politikai szervezettel, mellesleg valamennyi jelentős együttese, a Rajkó Zenekar, a tánckar és a két kórus a mai napig működik. Másrészt a legtöbb sommás ítélet mögött, ami a nyolcvanas évekről megfogalmazódik, többnyire tudatlanság, vagy rossz szándék húzódik meg. Nem születhetett volna meg az István, a király, ha nem létezett volna a KISZ, amelynek a popkultúra népszerűsítésében is elvitathatatlan érdemei voltak. Történelmietlen ma arról beszélni, hogy akkor miként kellett volna cselekedni.
- Ön hogy került a KISZ Művészegyütteshez?
- Zeneakadémista voltam, amikor KISZ Művészegyüttes kórusának karnagya otthagyta az együttest és kerestek egy másodkarnagyot. És a Zeneakadémián engem ajánlottak, mint ifjú titánt.
- Tehát szakmai motiváció előzte meg és nem politikai?
- Ez a kérdés főiskolai hallgatóként nem nagyon merülhetett fel bennem. Mindazonáltal az én kinevezésemet 1980-ban egy lázadás előzte meg. A tagok fellázadtak a kórus korábbi irányítója ellen. Akkor a KISZ KB menesztette a művészegyüttes legendás hírű igazgatóját, mert hagyta, hogy elmérgesedjen a helyzet.
- Önnek kellett rendet csinálnia?
- Nagyon sokáig küzdöttem ezzel a helyzettel. Tőlem, mint új vezetőtől azért igyekeztek megszabadulni. A hivatalos politika látszólag elfogadta a korábbi lázadást, de az érintettek azért ezt nem vették jó néven. A kórus 1984-ben megnyerte a debreceni kórusversenyt, mégis támadások érték, hogy a programjában szinte kizárólag szakrális művek szerepeltek. Később komoly polémia alakult ki a kóruszenei világban is amiatt, hogy KISZ-kórus létünkre kimentünk Franciaországba egy nagyon komoly egyházzenei fesztiválra, Lourdes-ba. Én mindig is egy szabadgondolkodású, mai szóhasználattal élve liberális szellemiségű embernek tartottam magamat, csak a dolgok mögötti értékeket és valós tartalmat tekintettem irányadónak.
- Ezt ma mondja, amikor a liberális szó aztán végképp szitoknak számít?
- Mi már akkor demokráciát játszottunk a kórusban, kórustanáccsal és miegymással. Én hittem abban, hogy egyszer jön a változás. Engem az örökös elégedetlenségem és a mindennel való szembeállásom belesodort bizonyos helyzetekbe, tévedésekbe, rossz lépésekbe, de szándékaim szerint konzekvensen tartottam magamat ahhoz az értékrendhez, amelynek általános terjedése nem kis mértékben járult hozzá a rendszerváltáshoz. Jó lenne, ha egyszer megíródna a rendszerváltás valódi története, és talán nem lesz késő mindazzal szembenézni, ami ebben az országban a nyolcvanas években történt. Elfelejtettük hitelesen feldolgozni ezt az időszakot, a rendszerváltáshoz vezető út erényeit és hibáit, miközben a mai kulturális infrastruktúra és a kultúra működési mechanizmusai, valamint a forráselosztás bázisa még mindig a hetvenes nyolcvanas évek mintáját követi. Lényegében azóta egy posztsztálinista kulturális infrastruktúrában létezünk.
- Ezért is tartja csalódásnak a rendszerváltást, amire többször utalt is korábban?
- Elsősorban az emberek viselkedésében csalódtam. Sokan a rendszerváltáskor hirtelen újjászülettek és arra ébredtek, hogy teljesen másokká váltak.
-A pálfordulásokra gondol?
- Igen és az amnéziákra.
- Közben önnek éppen a rendszerváltás idején lett egy új zenekara.
-1989-ben lettem a Budafoki Dohnányi Zenekar vezetője. 1992-ben egy évre kiszálltam, mert kilátástalannak láttam a helyzetet, nem is annyira a zenekar, hanem a karmesteri pályát tekintve. Az okozott problémát, hogy szakmailag akkor elég gyengék voltak nálunk a zenekarok. Úgy éreztem, egy leépült, motiváció nélküli, mozdíthatatlan világ vesz körül.
- Akkor már megjelent például a Budapesti Fesztiválzenekar, ezek a változások sem izgatták?
- A Fesztiválzenekarnak is meg kellett küzdeni azzal, hogy a hazai zenésztársadalom mennyire ellenáll az újításoknak. Aztán 1993-ban, amikor a Budafoki Dohnányi Zenekar hivatásos együttes lett és karnagyot választott, az a meglepetés ért, hogy a zenekar kilencven százaléka arra szavazott, hogy újra én vezessem az együttest. Azóta nehéz húsz év van mögöttünk, ebből jó 15 év szinte kilátástalan csatával telt.
- Budafokon ilyen erős a kulturális érdeklődés, hogy saját zenekart képesek fenntartani?
- Budafokon nagyon erős a kulturális hagyomány. Nemes László, a zenekar alapítója pedig nem csak ezt az együttest hozta létre, hanem egy új művelődési házat, művészeti iskolát, mindig is komoly kórusok működtek Budafokon. Sok művész él a kerületben. Más kérdés, miként tartható mégis fenn ebben a konstrukcióban egy szimfonikus zenekar, amelynek évi forrásigénye mára mintegy 600 millió forint, és a kerület ennek csak 10-15 százalékát tudja biztosítani.
- Önök a költségvetésük hatvan százalékát saját bevételből biztosítják. Ez miként lehetséges?
- Sokat kell dolgozni és néha olyan programot is csinálunk, ami nagyon sok embert érdekel, ezért koncertezünk a sportcsarnokban, vagy ezért indítottuk el a filmzene sorozatunkat.
- A szakma ezt lenyeli?
- Nem igazán. A szakma ebből a szempontból skizofrén. Sokan lenézik ezeket a programjainkat, ugyanakkor sok zenekar követi a mi kezdeményezéseinket. Ma már nem csak mi játszunk popzenészekkel. De szerencsére, mivel sok mindenben mi voltunk az elsők, ma is jók a versenypozícióink.
- Nagy feltűnést keltett, hogy 2011-ben több koncerten önök kísérték Stinget.
- Döbbenetes dologra jöttünk rá. A Stinggel közös fellépéssel olyan marketinghajóra ültünk rá, amiről egy klasszikus együttes aligha álmodhat. Az elmúlt húsz év alatt nem esett annyi szó rólunk, mint a Sting-turné egy-két hónapjában.
- Emiatt bővült a közönségük?
- Valószínű, de leginkább egy felismeréshez segített hozzá bennünket. Mégpedig, hogy Beethovennel, Bartókkal, Sosztakoviccsal nem lehet akkora nyilvánosságot megszólítani, mint Stinggel. Nekünk ebben az évben kilencven nagy koncertünk van, körülbelül 70 különböző programmal. Ebből legfeljebb 10 tartozik a populáris műfajba. Csakhogy az utóbbiaknak a marketingmechanizmusa sokkal hatékonyabb az előzőeknél. Hiába vesszük elő egy magyar kortárs zeneszerző művét, vagy Mahler VIII. szimfóniáját, tartunk ismeretterjesztő koncertet, amire már nem lehet jegyet kapni, ezek mégis eltörpülnek a populárisabb műfajú koncertjeink visszhangja mellett.
- Min múlik, hogy önöket hívják a jelentős európai koncerttermek valamelyikébe és ne más zenekart?
- A hírnév pénz kérdése is. Aki mást állít, az hazudik. A hírnévhez szükség van tehetségre, jó termékre, és arra, hogy az odáig vezető utat az ember valamilyen módon tudja finanszírozni. A klasszikus marketingre rengeteget kell áldozni, ami nem annyira hatékony, de rendkívül forrásigényes. Egyszer, amikor Bécsben vezényeltem, odajött hozzám egy impresszárió, és azt mondta: fiatalember én magából világsztárt csinálok. Van-e hozzá pár százezer dollárja? Az most konkrétan nincs - válaszoltam.
- Évtizedek óta vezet kórust, ez a szféra ma milyen állapotban van?
- A kórusmozgalom ma Magyarországon nincs jó állapotban. Nem rendelkezik kellő önképpel, nem tud magának utat mutatni. A hazai kórusmozgalom óriási traumát élt át. Egy túltámogatott, védett burokban létező ágazat a rendszerváltás után hirtelen a semmi közepén találta magát.
- Ez törvényszerű volt?
- Valamennyire igen. Átkokkal övezett úton jártam a nyolcvanas években, amikor létrehoztuk az első Budapesti Nemzetközi Kórusversenyt. A szakma árulásnak, és misztifikált értékek feladásának tekintette, noha ma a mintáját követi a világ kórusversenyeinek döntő többsége. Az a tény, hogy a kórusmozgalomban résztvevők társfinanszírozóvá lettek, lényegesen nyitottabbá és demokratikusabbá váltak a kórusrendezvények, amelyek egyúttal modern üzleti vállalkozássá váltak. Az "Énekel az ország" sorozat csaknem 30 éve sikeresen zajlik állami támogatás nélkül, s a résztvevők számának csak a Művészetek Palotája befogadó képessége szab határt.
- Tehát mégsem akkora a baj?
- Talán nem, hiszen minden évben meg tudjuk tartani ezt a rendezvényt, amelyben amatőrök százai jelentős időbeli és anyagi áldozatot is hajlandóak hozni részvételért. Mindez azt mutatja, hogy a közös éneklésre a mai napig van társadalmi igény.
- Közösségi élményre vágynak az emberek?
- Közösségi és művészi élményre is, na és katarzisra. Aki pedig egyszer átélte ezt, szeretné, ha megismétlődne vele. Azt nagyon sajnálom, hogy az elmúlt években a hazai kórusvilág többnyire tehetetlenségét leplező sirámai háttérbe, gyakran a szakadék szélére sodorták a katarzist.
- Sokat segíthetne az ének és zeneoktatás, de ez a terület is rengeteg problémával küzd.
- Az oktatás is két részből áll: tartalomból és marketingből. Az énektanárnak élvezetes órákat kell tartania, de jó marketingre is képesnek kell lennie. Egy tantestületen belül például lobbiznia kell azért, hogy lehessen kóruspróbát tartani. És nem lehet számukra minta azon művészek viselkedése, akik azt hiszik, hogy alanyi jogon megilleti őket a halhatatlanság. Tágabb értelemben az ének-zene tanári társadalom is felelős a zeneoktatás létéért és jövőjéért.
- Ehhez persze anyagilag is meg kellene őket becsülni.
- Ebben a tekintetben már nem annyira rossz a helyzet. Most már előfordul, hogy egy zenekari muzsikus kevesebbet keres, mint egy énektanár.
- Az ön zenekarában sok fiatal muzsikus van, a kórusában pedig sok fiatal kórustag. Mivel hálózza be őket?
- Nem írjuk ki sehová, hogy a zenekarba, vagy a kórusba csak fiatalok jöhetnek. Az jó dolog, hogy a zenekari és az énekkari projektjeinkkel képesek vagyunk megszólítani a főiskoláról kijövő tehetségeket és az ifjú zenebarátokat egyaránt.
- Nemrég rendezték meg az ön születésnapi koncertjét a Művészetek Palotájában.
- Erre az alkalomra két olyan művet választottam, amely meghatározta az életemet. Az egyik Bartók Concerto zenekarra című darabja, a másik pedig Beethoven IX. szimfóniája. Megtisztelő és megható volt mindaz a figyelem és szeretet, amit muzsikustársaimtól, kórustagjaimtól, a közönségtől és a közélet jeles szereplőitől kaptam.
- Jöhet az újabb hatvan év?
- Azt nem tudom, inkább azon gondolkodom, hogy méltó módon hagyjam majd abba. Előbb-utóbb szeretném átadni az adminisztratív vezetést, és úgy tervezem, hogy karmesterként addig csinálom, amíg ezt mások is akarják. És ha nem akarják, akkor pedig remélem, lesz bennem erő, hogy visszalépjek, és azokból az örömökből éljek, amelyeket az elmúlt évtizedekben kaptam. Akadt belőle bőven.
