Ha valaki úgy gondolja, hogy - mint a hatalom hirdeti - minden közösségi bajunkról a határtalan individuális szabadságban lepergett utolsó negyedszázad tehet, hát szálljon fel reggel, mondjuk a Kolosy téren a 9-es buszra. Ott megtapasztalhatja, milyen, amikor ezt a "túlhajtott individuális szabadságot" felváltja a heringközösség szótlan csendje. Ha mást nem is, hát egy erőszakos hátizsákot megérezhet vesetájékon, miközben a sofőrfülkéből ki-kicsap a világ megvetése, amint az ember, akire sorsunkat bíztuk, a fék és a gázpedál felváltott gyilkolásával oldja a feszültségét.
Válaszként az önző individuális szabadságra ez volna hát az a "közösség", amely hétköznapi valósága az "egy a tábor, egy a zászló" emelkedettségének. Ezt a valóságot viseli el lehunyt szemekkel, szelíden mobilfónokba kapaszkodva a 9-es közönsége is. Itt aztán nyoma sincs semmilyen személyes aurának, szándéknak, főként nem az egó akaratának. Az ember hatalmas hátsók szorításában belesimul a leizzadt "közösségi" közlekedésbe, amely maradt, ami volt: tömegközlekedés.
Leszállni sem egyszerű, a törzs foglyai vagyunk, csak abban bízunk, hogy a vezér néha-néha azért talán kikérdi a sámánt, mit kellene látnia. Legfeljebb vágyjuk nagyon a végállomást, ennyi szabadságot még megengedünk magunknak.
