- Két évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy szívesen élne Új-Zélandon. Most mégis Budapesten a Szkéné Színházban beszélgetünk. Mi tartotta itt?
- Nem utaztam el Új-Zélandra. Az a helyzet, hogy én annyira fertőzött vagyok a színházzal, a színészettel, hogy e nélkül nem tudnék élni. A színészet, ellentétben a zenével vagy a tánccal, nagyon nyelvhez kötött. Tehát itt maradtam.
- Arról is beszélt, hogy beiratkozik a Színház- és Filmművészeti Egyetem doktori iskolájába. Ez megvalósult?
- Nem. Kibúvóként is hangozhat, de az elmúlt időszakban éppen átalakult az egyetemi képzés. Másrészt, és ezt nem panaszként, de nem is dicsekvésként mondom, az elmúlt két évben rendkívül sokat dolgoztam és ezek nagyon izgalmas munkák voltak. Úgy érzem, színészileg jót is tettek nekem. Előtte kilenc évet töltöttem Egerben, a szakma tudott rólam, de ritkán láthattak Pesten. Ilyen szempontból sem bántam meg, hogy így alakultak a dolgok.
- Nem véletlenül említettem Új-Zélandot. Ön időnként hoz meglepő döntéseket. Emlékezetes, amikor ott hagyta a Katona József Színházat, mert elhatározta, hogy lovakkal foglalkozik.
- A mostani helyzet nem hasonlítható össze azzal, amit említ. Úgy gondolom, hogy egy normális ember azt a légkört, ami most Magyarországon van, nagyon nehezen viseli. Árad a szakszerűtlenség és a butaság. Az én szűkebb szakterületemen is nagyon furcsa átalakulások történtek. Nem mondhatom, hogy ugyanolyan a kontraszelekció mértéke, mint a Rákosi, vagy a Kádár-korszakban, de most is sok furcsa változás történt. Érdekes emberek kerültek mindenféle helyzetbe. Sokszor kapkodom a fejem és próbálom nyitogatni a szemem, hogy követni tudjam az eseményeket. Amikor főiskolára jártam, akkor azt nem lehetett megkérdőjelezni, hogy például Őze Lajos jó színész, vagy Major Tamás nagyszerű színházi ember, még akkor is, ha a jelleme miatt esetleg érték támadások. Az értékeket én belül ma is érzem. Remek színésznek tartom például Ötvös Andrást, Nagy Zsoltot, vagy Tóth Ildikót. Mégis úgy érzem, hogy ez a fajta értékrend mára teljesen felborult.
- A kontraszelekciót ma is a politika gerjeszti?
- Valamennyire érthető, hogy a hatalomban lévők vezető beosztásokba olyanokat ültetnek szívesen, akik számukra megbízhatók. Valószínű, hogy ez a világon mindenhol így van. De ha ez a szempont mindent, beleértve a szakmaiságot is felülír, akkor valami baj van. Leginkább a szakmánknak kellene valahogy ez ellen védekezni. Ki kellene mondani, amit látunk, a jót és a rosszat is. De ezt nem tesszük meg.
- Gyávaságból?
- Egyrészt gyávaságból, másrészt egzisztenciális bizonytalanságból. Számtalan olyan példáról tudok, amikor valaki más döntést hoz, mint amit a szíve diktálna, mert gyerekei vannak, másokra is kell gondolnia. Úgy gondolom, senkitől sem várható el a hősiesség. Én valóban felálltam olykor, vagy kinyitottam a számat, de viszonylag könnyebb helyzetben vagyok. Van egy feleségem, de nincsenek gyerekeim, nincs devizahitelem. Nincsenek hatalmas igényeim. Nem kell fenntartanom balatoni nyaralót, vagy vitorlás hajót. A független színházakban keresett félpénzekből is el tudom tartani magam.
- Ami a színházi szétszakítottságot illeti, lehet ezen változtatni? Legutóbb a Magyar Művészeti Akadémia által rendezett veszprémi konferencián próbáltak közeledni a különböző politikai táborba besorolt színház igazgatók és alkotók.
- Ezt én színjátéknak tartom. Nem emlékszem arra, hogy komoly színházi emberek: Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor, Székely Gábor, vagy akár Csizmadia Tibor, a Magyar Színházi Társaság elnöke kezdte volna a megbélyegzést a szakmán belül. A táborok igazán akkor váltak ketté, amikor létrejött a Magyar Teátrumi Társaság, és ennek a szervezetnek a tagjai kirekesztettként definiálták magukat. Én abszolút nem éreztem azt, hogy ők azok lettek volna. Kicsit gyomorforgatónak érzem, hogy most éppen ők sérelmezik, hogy miért nem tudunk egymással beszélgetni. Aki helyzetben van, annak nem jó megsértődni és végképp nem szabad bosszút állni. Valóban nem jó gyűlölködni, de ezt nem azok kezdték, akikre most mutogatnak, ha országos szinten nézzük, akkor a mostani kormányzópárt környékén kellene keresni az ez ügyben felelősöket.
- Mire gondol?
- A Fidesz kommunikációjában 1996 környékén bekövetkezett változásra, amikor egy kampánytanácsadó azt mondta, nagyon egyszerű, érzelmekre ható üzeneteket kell elhelyezni és ezeket kell sulykolni. Én előtte durva kommunistázásra nem emlékszem. Akkor indult el a közbeszédben ez a két oldalra állítás, a megbélyegzés.
- Visszatérve a színházra, ha ott is ennyi problémát lát, akkor miért érezhette mégis jól magát szakmailag az elmúlt években?
- Azért léteznek olyan szakmai műhelyek vagy produkciók, amelyekben jó részt venni. Ilyen például a tegnap bemutatott Rosencrantz és Guildenstern halott Szikszai Rémusz rendezésében, amelyben olyan partnereim vannak, mint Nagypál Gábor, Fodor Tamás, Bánfalvi Eszter, Király Attila, Tamási Zoltán, vagy Tóth Jocó. A Szkéné ma az, amelyik ilyen előadásokat befogad, támogat, de fontos momentum a Jurányi Inkubátorház létrejötte is. Nagyon örülök, hogy részt vehettem Székely Csaba Bánya-trilógiájában, vagy az I. Erzsébetben, a Szkénében.
- Utóbbi darabban nyújtott alakításáért egyik jelöltje a színikritikusok díjának a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. Az elismeréseket most hétvégén osztják ki.
- Azok a díjak, ahol feltételezhetően szakmai alapon döntenek, érdekelnek. A színikritikusok díja mindenképp ilyen, kíváncsian várom az eredményt.
- Mit gondol, életben maradhatnak a független színházak?
- Úgy érzem, nincs teljesen lehúzott roló, de folyik ezeknek a társulatoknak a kivéreztetése. Nagy gond, hogy nincs a szóban forgó műhelyek mögött komoly külföldi, vagy hazai magán mecenatúra. Ezért ez a szféra továbbra is ki van szolgáltatva az állami pénzalapoknak. Értem én, bár nem tartom jónak, hogy a kultúra helyett ma a futballt támogatják. És amíg nem jutunk ki a futball világbajnokságra, addig nem is hiszem, hogy ez a helyzet megváltozik, de szembe kell azzal nézni, hogy a jelentős előadásokat létrehozó független színházaktól nem lehet további pénzeket elvonni, mert akkor teljesen ellehetetlenülnek.
- A Rosencrantz és Guildenstern halott című darabban önt mi izgatta a legjobban?
- Elsősorban a halál problematikája. Emellett az, hogy képesek vagyunk-e bármikor nemet mondani, vagy olyan döntést hozni, amely megváltoztathatja az életünket. Merünk-e sorsfordító döntéseket hozni, vagy kényelmességből, netán más okokból kénytelenek vagyunk megalkudni.
- És mi lesz Új-Zélanddal?
- Gyerekkorom óta szeretem nézegetni a térképet. Új-Zéland több szempontból ideális lenne, a Föld egyik legélhetőbb országa, vannak lovak, szőlő és bor is, amikhez én nagyon vonzódom, mégis kilencven százalék, hogy hátralevő életemet Magyarországon fogom leélni. Magyar színészként.