Az egyik éjjel a neten a spanyol polgárháború egyik melléktörténetéről, az anarcho-szindikalista mozgalmakról bukkantam rá egy izgalmas dokumentumfilmre. Az anarcho-szindikalisták a szakszervezeteken keresztül kívánták megvalósítani az állam és kapitalizmus nélküli, ideális társadalmat. Amikor erejük teljében voltak, hoztak egy olyan belső szabályt, amelynek értelmében a munkaadó által jogtalanul elbocsátott munkás munkakörét egyetlen más dolgozó sem vehette át. Ez persze csak azokra az elbocsátásokra vonatkozott, amikor az amúgy jól dolgozó munkást szakszervezeti, vagy politikai tevékenysége miatt küldték el.
"Függetlenített" szakszervezeti funkcionáriusok a gyárakban akkoriban nem léteztek, bizalminak a legjobban dolgozó munkásokat választották meg a kollégáik, így ha üresen maradt a munkapadjuk, komoly kár érte a gyár tulajdonosát.
E rövid részlet jobban fejbevágott, mint egy nagy adag tömény ital. Megrendítő volt belegondolni, hogy néhány emberöltővel ezelőtt léteztek szegény és iskolázatlan emberek, akik ilyen magas fokon értették és gyakorolták a szolidaritást. Amely egyszerre volt etikus és ugyanakkor hasznos is. Etikus, mert a munkára, vagy előléptetésre várónak le kellett mondania egy csábító alkalomról, s hasznos, mert így az egész kollektíva biztonságban érezhette magát az érdekvédelmi és politikai szervezkedés szabadságát illetően. Fájdalmas belegondolni, mennyit változott azóta a hétköznapi erkölcs. A legjobban azok boldogulnak, akik gátlástalanul félresöpörnek másokat, feljelentéssel vagy aktív kiszorítással tisztítják meg maguk előtt a kívánatos posztokat, többnyire persze a gyáraknál kényelmesebb munkakörökben. Erkölcsösnek az számít, aki nem fúr meg és nem jelent fel senkit, de ha úgy adódik, természetesen elfogadja azt a jót, amit a sors felkínál neki. A kollektív szolidaritás eszméje a nyugati szakszervezeti mozgalomban is meggyengült, Magyarországon pedig gyakorlatilag teljesen eltűnt. Holott ez sokkal súlyosabb erkölcsi veszteség annál, mint amin a konzervatívok szoktak sajnálkozni a szexuális erkölcs változásaira utalva.
A nyugati jóléti állam és a szociális biztonság nem a tőkések és a politikusok ajándékaként, hanem a munkások, a dolgozó emberek elszánt harcának eredményeként, alakult ki. Sokaknak kellett egyénileg és rövidtávon lemondani a jövedelmükről, a biztonságukról azért, hogy aztán győzhessen a kollektíva ügye. Itt Belgiumban, ahol e sorokat írom, a hatvanas évek elején még sztrájkoló munkások haltak meg a rájuk küldött katonasággal való összeütközés során, és legalább ezer társukat börtönbüntetésre ítélték a liege-i sztrájkmozgalom véres eltiprása után. De ilyen áldozatok is kellettek ahhoz, hogy kialakuljon az a jóléti rendszer, amelyet ma annyira irigyelnek a Kelet-Európából és a Harmadik Világból ide érkezők. Semmilyen önkéntes jótékonykodás sem ér fel ahhoz, amit a dolgozó emberek maguk harcoltak ki a gyárakban, és olykor az utcán is.
A gazdasági és pénzügyi válság megszűnésével (vagy csak mérséklődésével?) sokan kérdezik az unióban, hogy Európába visszatérhet-e az a szociális piacgazdaság, amely a munka és a tőke egyensúlyára, a dolgozó emberek méltányos helyzetére épült. S ami úgy születhetett meg a második világháború után, hogy a két nagy politikai erő, a szocialista-szociáldemokrácia mozgalom és a kereszténydemokrata tábor történelmi kompromisszumot kötött. Versenyeznek egymással a választásokon, de egymás alapértékeit kormányra jutva sem számolják fel, nem törekszenek a másik kiszorítására. (Alapvetően ezért nincs, nem lenne helye Orbán Viktornak a demokratikus európai jobboldalon.)
Az Európai Uniót és elődszervezeteit a kezdetektől a szocialisták és a kereszténydemokraták úgynevezett "technikai koalíciója" irányította, s ez alkotja a most felálló, Juncker-vezette Európai Bizottság gerincét is. Némi csavarral most a szocialisták kapták a gazdasági és pénzügyi portfóliót (a francia Pierre Moscovici), és hosszú hagyománnyal szakítva nem ők, hanem a kereszténydemokraták vitték el a szociális tárcát (a belga-flamand Marianne Thyssen). Maga a keresztényszociális Juncker is a két nagy néppárt együttműködésének köszönheti posztját, hiszen formailag mégiscsak a szocialista luxemburgi kormány jelölte országa nevében az Európai Bizottságba. És persze Európa legbefolyásosabb politikusa, a maga vezető tisztviselőit a legfontosabb kabinetfőnöki, főtitkári és egyéb kulcspozíciókba elhelyező Angela Merkel is nagykoalícióban kormányoz otthon. Csökkenő munkanélküliséggel, javuló gazdasággal, s eközben az ukrán válság miatt kirobbant hidegháborús hisztériát is mérsékelni igyekszik az angolszász hatalmak és néhány kelet-európai ország keménykedésével szemben.
Ha a szocialista biztosok (és kormányaik) a megszorításokkal szakítva a munkahelyteremtésre és a szociális méltányosság erősítésére koncentrálnak, s a kereszténydemokraták ismét komolyan veszik a szociális piacgazdaságot, akkor talán van esély a növekvő szegénység megállítására, a jóléti társadalom egyes elemeinek megerősítésére. Elsősorban persze ott, ahol az erős szakszervezetek és a valódi baloldali pártok nem Brüsszeltől várnak mindent, hanem maguk is készek a küzdelemre a szociális igazságért. Soha semmilyen jólét nem "csorog le" automatikusan, ha az alul levők nem képesek megharcolni a nekik járó javakért.
