Emberemlékezet óta nem rendezett filmet. Legalábbis olyat, amivel a mozi nyilvánossága találkozott volna. Utoljára akkor lépett a nyilvánosság elé, amikor rövid ideig tartó, és saját elhatározásból megszakított III/III-as ügynök múltjáról saját maga megírta vallomását az Ésben közölt cikkében. De akkor már a külvilág számára a filmrendezői pályája rég befejeződött.
Pedig egyike volt annak a lendületes, erős hangú fiatal rendezőnemzedéknek, amelynek tagjai Jancsó Miklós sarkában lépdelve a 60-as években a saját hangján és saját stílusban kezdte el mesélni a saját történeteit arról a világról, amelyben élt.
A Balázs Béla Stúdióból rajzott ki a fiatal csapat, Kardos Ferenc, Rózsa János, Szabó István, Kósa Ferenc, s mellettük Kézdi-Kovács Zsolt is, hogy történeteiben megidézze a kort és kortársakat.
Első játékfilmjét 1970-ben rendezte, ez volt a Mérsékelt égöv, amelyben az ötvenes évek emléke elevenedett meg erős atmoszférával. A hetvenes években jelentkezett pályája két legjelentősebb darabjával, '75-ben a Ha megjön Józseffel, '79-ben a szatirikus hangú A kedves szomszéddal.
Néhány mára elfeledett mozidarab után 1990-ben adta ki kezéből az utolsó nagyjátékfilmjét És mégis … címmel, de Az a nap a mienk című dokumentumfilmjében az 56-os forradalom első napjának személyes emlékeit dolgozta fel 2002-ben.
Nagylélegzetű dokumentumfilmet kezdett forgatni a 90-es évek elején Erdély leírása címmel, de a 156 órányi leforgatott anyagból csak néhány résszel készült el.
A 80-as évektől a film rendezése helyett a filmszakma ügyeit kezdte el intézni itthon és nemzetközi szinten. A Magyar Filmunió alapító-igazgatója volt, igazgatta a filmgyárat és a két évig a Magyar Filmszemlét, s majd két évtizedig képviselte a magyar filmek érdekeit az Eurimages-ban.
Díjai között ott a Balázs Béla-díj, a Francia Nemzeti Érdemrend lovagi fokozata, a Francia Irodalom és Művészetek Rend tiszti fokozata és a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje.