Saor Alba! Feltehetően ez az első eset, hogy egy publicisztika címe gaelic, azaz a régi skót nyelven jelenik meg a Népszava hasábjain. Magyarul azt jelenti, hogy Szabad Skócia. Ez a címadás természetesen nem politikai agitáció részemről, de a függetlenségről rendezendő referendum kapcsán érdemes emlékeztetni arra, hogy a skótok régi, kelta eredetű nyelve nem tűnt el teljesen, s ha reneszánszáról nem is beszélhetünk, sok skót ember hoz áldozatokat ma is a megőrzéséért és fenntartásáért. Míg a magyarság a "vérzivataros századok" és nagy etnikai keveredések ellenére is megőrizte saját nyelvét, a skótok nagy többsége - annyi más néphez hasonlóan - feladta azt egy nagyobb, hódító nemzet nyelvéért. Ezért nehéz megértenünk azt a nosztalgiát, amely a skótokat, walesieket, íreket a régi nyelvükhöz köti.
A szeptember 18-i népszavazás Skócia függetlenségéről kétségkívül a brit demokrácia jelentős eredménye. A nyugat-európai politikusok természetesnek fogadták el több kelet-európai szövetségi állam (Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia) felbomlását és új államok megszületését. Saját, nyugati világukban azonban szeparatizmusnak neveznek minden önállósági törekvést, és ebben a nagy baloldali és jobboldali pártok általában egyetértenek egymással. A baszk függetlenségért folytatott harc véres terrorcselekményekbe fulladt, amelyben mindkét fél súlyos embertelenségeket is elkövetett. A spanyol alkotmány a katalán függetlenségről szóló népszavazást sem teszi lehetővé, és a madridi pártok mind ellenzik a katalánok jogát az önálló állam megalakítására. A tízmilliós Belgiumon belül a hatmilliós flamandok függetlenségi törekvése is az alkotmányba ütközik, a flamand többség esetleges akaratának korlátozására az országban semmiféle népszavazást sem szabad kiírni. A flamand függetlenség - vagy csak a Vallóniával való laza perszonálunió - gondolatát támogató pártokat még a magyar média is előszeretettel "szélsőjobboldalinak" címkézi, mintha a nemzeti függetlenség vágya eleve egyenlő lenne a kirekesztő nacionalizmussal.
A brit demokrácia viszont lehetővé teszi, hogy Skócia - tizenöt évvel a széleskörű autonómiát biztosító Scotland Act elfogadása után - népszavazást rendezzen a függetlenségről. Ebbe nyilván belejátszik az is, hogy Skócia szegényebb az angol országrésznél, így elszakadása rövidtávon csak megtakarítást hozna a londoni kormánynak és az angol adófizetőknek. Angol részről ezért nem a közös nyelvvel és történelemmel, nem is az összetartozás és a szolidaritás érzésével érvelnek a függetlenségre adandó igen szavazat ellen. Legfőbb érvük a pénzügyi zsarolás, az a fenyegetés, hogy a független Skócia a jövőben nem használhatja a brit fontot nemzeti valutaként. (Amit a függetlenségpárti skót politikusok hevesen tagadnak, szerintük több állam is használhatja ugyanazt a valutát.) Ha a dolgok jelenlegi állása szerint kis többséggel a függetlenséget elutasítók győznek, akkor az nem a skótok forró angolbarátságának, hanem a pénzügyi zsarolás sikerének lesz betudható. De még az is a függetlenségi gondolat lélektani megerősítését szolgálná, ha a lakosság közel fele ezt a háromszáz éven át elnyomott és üldözött vágyat támogatná.
Személy szerint szurkolok a skót függetlenség híveinek. Bár a függetlenségért küzdő skót kormánypárt, a Skót Nemzeti Párt a magyar médiában általában "nacionalistaként" jelenik meg, valójában baloldali színezetű szociáldemokrata párt. Programja leginkább a skandináv szociáldemokrata pártokéhoz hasonlítható, az angol Munkáspárténál inkább szociális, egyenlőségpárti, baloldali. Az autonómia adta keretek között Skócia már ma is szociálisabb rendszert valósít meg, mint Anglia. Bár skót arisztokraták is vannak - egyet az Európa Tanácsból magam is jól ismertem -, a skót társadalom osztályszerkezete kevésbé merev, mint az angol. A skótok az európai integráció hívei, ha az angolok kilépnének az EU-ból, Skócia szeretne tagja maradni az uniónak. Egy független skót kormány feltehetően nem követné kritikátlanul Washingtont minden rossz lépésében, nem küldene katonákat egy Irak-jellegű, értelmetlen konfliktusba. A skót függetlenség kivívása Európa számára végső soron csak annyit jelentene, hogy egy demokratikus államból két demokratikus állam lesz, amelyből az egyik bizonyosan az EU tagja kíván maradni.
Bár mostanában nem illik Lenint idézni, mégis érdemes felidézi azt, ahogy 1905-ben a norvég függetlenség kikiáltására reagált. A norvégok akkor dönthettek egy népszavazáson úgy, hogy a Svédországgal való perszonáluniót felbontva saját norvég királyt ültetnek a trónjukra. Az ortodox marxisták gúnyosan azt mondogatták, a norvég proletároknak édes mindegy, hogy svéd vagy norvég király alatt zsákmányolják ki őket. Lenin erre olyasmit felelt, hogy a nemzeti függetlenség elérése önmagában is fontos lépés a progresszió irányában. Bár magam egy hajdani gimnáziumi történelem szakkőrben hallottam ezt a gondolatot, most meglepetve fedeztem fel az egyik skót netes fórumon. Sajátos látni, hogy ugyanazok a gondolatok és törekvések száz esztendő után is aktuálisak lehetnek.
A nacionalizmus valóban pusztító métely, de a nemzeti függetlenségre minden népnek joga van, s nagyszerű dolog, hogy a skótok most békés úton dönthetnek róla.