A "nyócker" megannyi vándorló koldusa közül több dologgal is kitűnik az egyik. Azzal például, hogy minden nap hajszálpontosan egyazon helyen üti fel képzeletbeli sátrát és a két mankóra támaszkodva falhoz dől, s négy-öt órát szobrozik ugyanott. Egyik kezében kisméretű mázas bögrét tart, aminek az alján olykor megcsörren az aprópénz. Azzal is elüt az utcák, a terek és az aluljárók sokasodó szegényeitől, hogy holmijai tiszták, nem árasztja magából a flaszterre kényszerülő elesettek jellegzetes szagát és hátra fésült ősz haja is rendezett.
Nem igen tudok róla többet. Olyan ő számomra, mint egy utcán felejtett szobor-kompozíció, akinek a látványa alapvetően azért zavar, mert a többiek szánalmába kapaszkodva áll ki naponta - ha esik, ha fúj - néhány forintért a sarokra. Nem tudom, ki szokta reggelente elkísérni a tűzfalig, és azt sem láttam még egyszer sem, kivel biceg haza "műszakja" végén. Egyedül tán? Vagy akad olykor jótét lélek is?
A közelmúltba különös dolog tanúja voltam. Valamivel távolabb várakoztam a villamosra, ami csak nem akart jönni, egyszer csak odatévedt a tekintetem. A féllábú ember az oldalán fityegő vászontáskából kivett egy bő szájú üveget. Lecsavarta a tetejét és begyakorolt, gyors mozdulattal sliccébe dugta. A pillanatok alatt elvégzett művelet úgy zárult, ahogy kezdődött, csak fordítva: csavar az üveg tetejére, bele a táskába, rá a czippzár... Felszálltam az időközben megérkezett villamosra, és nem akartam elhinni azt, amit láttam. Egy féllábú ember, aki koldulni kényszerül, nem keres magának egy fát, egy bokrot vagy egy keze ügyébe akadó házfalat, hogy ott végezze el a dolgát. Egy féllábú ember, aki koldulni kényszerül, nem hajlandó civilizált énjét feladni. Nem engedi, hogy a "kultúra - ahogy azt József Attila, a szegények költője mondja - úgy hulljon le róla, mint ruha másról a boldog szerelemben".
Néhány ismerősömnek elmeséltem az esetet. A többség kommentár nélkül nyugtázta, amiben benne volt egyfajta értetlenkedés. A kimondatlan: na és? Volt, aki csak annyit mondott: "Undorító"! Nekem erről a szóról társadalmi együttélésünk megannyi valóban undorító dolgai jutnak eszembe, amelyek mellett azonban naponta szó nélkül elmegyünk. Nem szólunk rá az utcai köpködőre, mint ahogyan a városi szeretetigény kiélésének "eszközeivé" vált kutyák szanaszét hagyott ürülékét sem szedetjük fel a gazdikkal. A tiltó táblák parancsára sem figyelmeztetjük a buszon és a villamoson étkezőket, a megállókban önfeledten cigarettázókat, inkább csendben átgázolunk az eldobott csikkek tengerén. Szemünk se rebben, ha egy kukázó az orrunk előtt tömi a szájába a "kihalászott" kifli maradványt, s nem nyúlunk már a pénztárcánk után, hogy felajánljuk, vegyen frisset. A tönkrement kisboltos üzletének egykori bejárati beugrójába vackolt toprongyos asszonynak sem kínálunk meleg levest, még akkor sem, ha a bérház, amelyben lakunk, karnyújtásnyira van tőle és egy tányérral jutna neki is...
A nyomor utcai jelenetei kezdenek maguktól értetődőekké válni. Az ebben az igazán "undorító," hogy egyre inkább megtelepszik lelkünkben a közöny, s már-márt szívet melengető a féllábú koldus különös civilizáltsága.
Győzzenek meg arról, hogy tévedek!
