Kertész Imrét a jobboldal egyrészt zsidósága, és a holokausztra emlékeztető személye miatt, de főleg azért utasítja el, mert keményen bírálta hazáját. "Ne minősítsen engem magyarnak" - mondta a Die Welt riporterének öt éve, 80. születésnapján. Ő tudta, miért mondta ezt. Mit tartottak korábbi nagy alkotóink a hazáról? „Mi a magyar ma? Rút szibarita váz” – állítja Berzsenyi. „Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben – olvashatjuk Kölcsey Himnuszában. „A hazának nincsen háza, mert fiainak nem hazája… Neve szégyen, neve átok, ezzé lett magyar hazátok” – harsogja Vörösmarty. S Petőfi? „Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!” Ady így átkozódik: „Verje meg a tettünk, verje meg az álmunk, Dunai-tiszai régi megállásunk…”
Azért idézek verssorokat, mert azok jobban megmaradtak emlékezetemben, de a prózaírók sem kevésbé támadták a hazai állapotokat, ha nem is ennyire tömör formában, gondoljunk Máraira, Illyésre vagy Babitsra. Nem az az igaz magyar, aki elfogadja a jelent, hibáival együtt, de aki jobbat akar a meglévőnél, s ezt akár a haza, a magyarság tagadásával fejezi ki. Kertész Imre igen sokat elmondott nekünk a diktatúrák természetéről, aki elolvassa műveit, megérthet valamit a 20. század magyar történelméből. A mai politikai vezetés zseniális húzása, hogy kitüntette az írót, amivel – a régi recept szerint – megint sikerült megosztania mind a bal-, mind a jobboldali közvéleményt. A hatalom kicsit önmagát is mentegeti e lépéssel, a reménytelenül elrontott holokauszt-emlékév miatt.
Az író ismét nagy bölcsességgel, a megbékélést és a konszenzus-keresést hangsúlyozta, miután átvette a Szent István-rendet. Legalább az ő oldaláról legyen meg ez a törekvés, ha már a mai vezetés – egyszeri alkalmaktól eltekintve – nem így gondolkodik. Ő persze, a maga korának és művének magaslatán ezt megteheti, nekünk viszont – a társadalomnak – nem szabad kiegyeznünk a minden téren ellenünk törő hatalommal.