Nem arról akarnék jóslatokba bocsátkozni, ki ül majd a következő években a köztársasági elnöki székben: Áder vagy Orbán. Lényegében mindegy is egy nem létező köztársaságban. De főleg azért mindegy, mert a rendszert mindenképpen Orbán szándékozik irányítani. Ha elnök lesz, akkor majd az elnöki hatáskört igazítják hozzá. De addig a köztársasági elnök mozgástere szűköcske: engedelmesen aláírhatja a törvényeket és néha szónoklatokat tarthat.
Újabban azonban Áder mintha éppen az ünnepi beszédeket használná fel annak óvatos jelzésére, hogy ő mégsem egészen ugyanazt gondolja, mint Orbán. Ha a fanatizált Fidesz-hívők nem kizárólag Orbán Viktort istenítenék, zavarba is jöhetnének, kire hallgassanak, Áderre vagy Orbánra? Szerencséjükre ebben a kultúrában olyan erős a személyi hierarchia, hogy a kérdés fel sem vetődhet.
Az elnök persze nem vállal túl nagy kockázatot. Csupán szavakban distancíroz, a különvélemény a tetteiben nem nyilvánul meg, de Orbán világában már ez is kisebbfajta lázadásnak számíthat. A kéz Ézsaué, de a hang Jákobé, mint a bibliai történetben. Ott speciel Jákob a valódi szereplő, pusztán álcázza magát Ézsaunak. Áder esetében talányosabb a helyzet. Mindenesetre másra vall a kéz, ami aláírja a torka-véres jogszabályokat is, mint a hang, ami a beszédeket mondja.
A Népszava felhívta már a figyelmet Áder augusztus 20-ikai beszédének a szokásos kormányzati kórusból kicsengő akkordjaira. Mivel állami ünnepek idején minden vezető politikus megszólal, könnyen össze lehet hasonlítani Orbán és Áder mondatait. Orbán a páneurópai piknik 25. évfordulóján ismételte meg néhány gondolatát elhíresült tusnádfürdői beszédének. Őt a helyszínen szokás szerint népes rajongói tábor ünnepelte. Az egyik internetes lap tudósítója szerint még akkor is megtapsolták, amikor a számára fenntartott WC-ből lépett ki. (Amikor az újságíró tudatlanul megpróbálta megközelíteni az exkluzív illemhelyet, a biztonsági őr szerencsére megakadályozta a készülő felségsértést: "Ezt csak egy ember használhatja, gondolom, tudod ki.")
"Gondolom, tudod ki" nem okozott meglepetést.
Rákay Philippel beszélgetve ismét leszögezte: a Nyugatnak kampec. "Nem tudunk csatlakozni egy olyan nyugat-európai boldogulási irányzathoz, amely jól láthatóan folyamatosan veszíti el tartalékait, talán már fel is élte." Igaz, kicsit sajnálkozott azon, hogy mivel a keresztény kultúrkörbe tartozunk, nem vehetjük át betűről betűre, intézkedésről intézkedésre a kínai vagy az orosz rendszert. Hát, ha csak a keresztény kultúrkör az akadály, a KDNP helyében picit aggódnék a koalíció jövőjéért. Mindez ugyan némiképp ellentmondásba került a hely szellemével, ahol éppen a Nyugat felé nyitást készültek ünnepelni, de sebaj.
Mit mond ehhez képest Áder? Igaz, ő nem a tömeges ünneplés dicsfényében sütkérezve, hanem a vigasztalanul zuhogó esőben mondhatta el beszédét. Fejére a protokolláris fekete ernyő borított baljós árnyat. Nem beszélve arról, hogy sehol egy gondosan őrzött, számára fenntartott WC. Nem is mosolygott annyit, mint Orbán, nem szokása a kedélyeskedés. De amit mondott, az ellenpontja volt Orbán nyugatellenes szabadságharcának. A köztársasági elnök óvatos bátorsággal, de mégiscsak hitet tett a nyugati értékek mellett: "Értékeinket csak a nyugati polgárosodás révén gyarapíthatjuk." Hogy mi van? Nem arról volt szó, hogy itt a "Nyugat alkonya"? Igaz, már több, mint száz éve jósolgatják, de most tényleg. Orbán megmondta.
Megjegyzem, nekem ez az Áder már régen gyanús. Miközben Orbán Tusnádfürdőn leselejtezte a rendszerváltást ("több haszna lenne annak, ha most már a rendszerváltást egy lezárt történelmi folyamatnak tekintenénk, és nem pedig a jövőről való gondolkodás kiindulópontjának"), addig Áder egy júniusi beszédében juszt is "történelmi fordulópontról" beszélt 1989 kapcsán. Sőt: a rendszerváltás lényegének "a nyugatos polgárosodás reményét", "európaiságunk visszanyerésének reményét" nevezte. Püff neki!
Az már csak hab a tortán, hogy míg Orbán lassan mindenkit ellenségünkké tesz, "világ-versenyfutásról" beszél, ahol szemlátomást örömét leli a többiek bokán rúgásában, Áder az esőben arról ábrándozott, hogy "nem az ellenfelek számát, hanem a szövetségesekét kell gyarapítani, ez a legjobb módja, hogy megvédjük országunkat."
Most aztán nem tudom, nem kellene-e esetleg szólnia erről Orbánnak is. Már csak azért, hogy megelőzze a nyilván szép számú önkéntes feljelentőt a buzgó hivatalnokok és párthívek köréből. Csak találgatni tudok a két elütő beszédmód és világszemlélet magyarázatáról is. Sokan gondolják, hogy ez csak a pávatánc része, ezúttal két pávára, egy díszes és egy kevésbé díszes tollazatúra koreografálva. Lehet. De lehet óvatos kísérlet az elnöki autonómia nyomainak megőrzésére. Vagy akár apró jelzése annak a belső hatalmi-gazdasági birkózásnak, amelynek harci zaja már néha kihallatszik. Csányiék, Simicskáék nem szeretnének Hodorkovszkij sorsára jutni. Rosszul viselik, hogy a mindent felfaló orbáni állam belecsipked birodalmaikba. Persze nem a közjó, hanem a hatalom és a vagyon egy kézben tartása érdekében. Akármi is, érdemes rá figyelni.
Hiszen maga Orbán mondta: "bármi megtörténhet."
