Látnivaló, hogy a miniszterelnök közvetlen munkatársainak némelyike mostanában megpróbál egy-egy kommunikációs sasszéval enyhíteni Orbán Viktor tusnádfürdői előadásán. Navracsics Tibor külügyminiszter például augusztus 20-ikán lelkesülten hirdette Magyarország nyugati elköteleződését. Csupa olyasmit mondott, ami egyébként közhelyes, magától értetődő megállapítás volna, ha a Legfelső Kinyilatkoztató az utóbbi években nem szónokol annyira másként. "Csak olyan Magyarország és olyan Közép-Európa maradhat fenn, amely kultúrájában, értékeiben Nyugat-Európához kötődik"- hallhatták azok a bizonnyal meglepett kormánypártiak, akik Orbántól viszont jóideje úgy tudták, hogy a Nyugat hanyatlik, és nekünk más utat kell találnunk a boldogulásra.
Még váratlanabbul érhette őket Navracsics következő megállapítása: "Évszázados törekvés volt, hogy a magyarság Európához tartozhasson, a saját államában szabadon, európaiként élhessen." Figyeljünk a mondat két utolsó szavára! Európaiként ugyanis aligha élhetünk a miniszterelnök által Tusnádon meghirdetett illiberális államban, minthogy az nem felel meg azoknak az európai értékeknek, amelyek - mint Navracsics vallja - fennmaradásunk zálogai.
Egyszóval, a rezsim felső köreiben mintha megértették volna, hogy vissza kell venniük abból a hangból, ami világszerte kiverte a biztosítékot. Maga Orbán is tett erre óvatos kísérletet, amikor a Páneurópai Piknik soproni rendezvényén fejtegetni kezdte, vajon mi értelme különféle jelzőkkel illetni a demokráciát, ha egyszer tisztában vagyunk a fogalom jelentésével. Ez csupán nyelvpolitika - állapította meg találóan épp az a politikus, aki huszonöt éven át a legkülönfélébb nyelvpolitikai mutatványokat hajtotta már végre, tehát kétségkívül illetékes egy ilyen manőver megítélésében. Csak ezúttal mintha elfelejtette volna, hogy legutóbb éppen ő tett jelzőt a demokrácia elé, amikor illiberálisnak nevezte a saját demokráciaeszményét, megkülönböztetve attól a liberális demokráciától, amit az átalakuló világban már nem tart - úgymond - versenyképesnek.
A kérdés persze az, vajon felfogta-e már Orbán, hogy Tusnádon túllőtt a célon. Nem valószínű. Azt látja ugyan, hogy a tusnádi tézis nemzetközi elutasítottsága sokkalta erősebb lett, mint várta - ami azért lepheti meg, mert nem a nemzetközi publikumnak szánta. Számára egyedül az volt fontos, hogy a jobboldali tábort - beleértve a szélsőjobbot is - egy kellően radikális világképpel kielégítse. Olyan vízióval, amely mintegy keretbe foglalja az alkotmányos jogállam eddigi lebontásának "eredményeit", és határozott ígéretet tartalmaz a hathatós folytatásra. És nem is kellett csalódnia; a kormánypárti értelmiség nagyobb része csendben tudomásul veszi a koncepcióját, másik hányada pedig helyeslően ízlelgeti. Semmi ellenállás, tiltakozás. A "mezei" fideszes szavazópolgár meg legfeljebb annyit ért az egészből, hogy a Kormányos továbbra is messzelátóan navigálja az ország hajóját. Idáig tehát minden rendben lett volna.
De Orbán még mindig nem érti eléggé, hogy ma már nem létezik kétféle nyilvánosság. A külföldi tudósítások nem aszerint szelektálják egyes "meredek" kitételeit, hogy azok csak belpolitikai célokat szolgálnak-e, vagy tágabb érvényűek. Amikor olyasmit mond, ami mind az európai, mind az amerikai demokrácia-felfogással szöges ellentétben áll, akkor abból menten hír lesz a globális világban. Persze, kétes szentenciái egyáltalán nem ráznák meg a Nyugatot, ha Magyarország történetesen nem tartozna az Európai Unió és a NATO tagállamai közé. A kommentárok tehát erre figyelmeztetnek: az illiberális berendezkedés veszélyes inkompatibilitására. Arra, hogy a politikai közösség nem tolerálhatja, ha Magyarország deklaráltan elveti az euroatlanti szövetség alapvető normáit.
És ezen a ponton a rezsim korifeusai kénytelenek voltak elszánni magukat legalább némi kozmetikázásra. Az Európát magasztaló Navracsicson kívül Szájer József igyekezett mintegy bagatellizálni a nyilvánvaló botrányt; szerinte a kormányfő csupán hangosan gondolkodva kereste a szavakat Tusnádon - értsd: nem került sor semmiféle ideológiai alapvetésre; az egybegyűltek csak amolyan spontán eszmefuttatás tanúi voltak. Erre a vonalra erősít rá Kovács Zoltán, a miniszterelnökség nemzetközi szóvivője is, aki váltig azt hangoztatja, hogy Orbán pusztán a liberális gyakorlat régóta ismert problémáiról elmélkedett, de esze ágában sem volt megtagadni a demokráciát.
Ami persze nem igaz. A miniszterelnök egyáltalán nem a liberalizmusról, mint politikai irányzatról beszélt, hanem a liberális demokráciáról - és a kettő nem ugyanaz. Utóbbi fogalom azt az állameszményt jelöli, ami az általános és szabad választások mellett garantálja a rendszer pluralitását, az alkotmányos jogrendet, a hatalmi ágak szétválasztását, a fékek és egyensúlyok rendszerét, a szekularizációt. Orbánnak pedig, mint tudjuk, éppen ebből lett elege, és ezt félreérthetetlenül kifejezte Tusnádon.
Egy autoriter rendszerben különben sem ér semmit a mamelukok kármentési kísérlete.
Az ő hangjukra a kutya se figyel oda.
