Szépítsek? Sem kedvem, sem hangulatom hozzá. Igen, üdvözölném őszintén azt, ahogyan a jobboldali kormányzat, kissé későn és váratlanul észhez tért, rádöbbent arra, hogy egyes dühödt hívei milyen indulattal mocskolták az eddig első és egyetlen magyar Nobel-díjas írót, és jóvátenni a jóvátehetetlent, magas kitüntetéssel honorálták életművét. Mondhatnám azt is, hogy nemes fordulat. Volt már a világtörténelemben ennél föltűnőbb és kétségesebb változás is, szót sem érdemelne talán, ha nem kísérik ilyen nemtelennek mondható mellék körülmények.
Rezzenéstelen szemmel föltűnik az egyik vezető tévé hálózat képernyőjén a hölgy, akitől talán olyan közvetlen mondatot nem lehetne idézni, amelyben maga is sértegette Kertész Imrét, de úgy tesz, mintha szűkebb és szélesebb táborában sem akadt volna senki ilyen. Mintha egyetlen nyomtatott szót sem lehetne találni kiszolgáló sajtójukban, amely a tisztes magyar név formula helyett Imre Kertészt említett volna, és mintha nem lennének föllelhetők ennél gorombább, szándékosan sértő jelzők is.
Mintha a finoman kormány közelinek minősített Magyar Nemzet mindig udvarias, elismerő lett volna, mintha a nála sokkal nyersebb és gorombább Magyar Hírlapban, a Fidesz ötödik tagsági könyvével kérkedő úr, a miniszterelnök egyik legközelebbi cimborája, nem ocsmánykodott volna soha ezzel a névvel!
Mintha maga Schmidt Mária tudós hölgy nem azzal próbálkozott volna az adásban bagatellizálni a ronda múltat, hogy Kertész Imre nevét összepárosítja Rubik Ernőével, ezzel a csakugyan politikamentes zseniével, aki kockáját adva az elismerő világnak, érdemben tényleg olyan hírnevet szerzett magának, mint az irodalmi Nobel-díj. Csak arról hallgatott elszántan, hogy Rubikot azért sem jutott eszébe soha becsmérelni az ő politikai táborának, mert egyrészt soha nem politizált, hajlama sem volt erre, másrészt nem lett volna bölcs a csaknem mindenkit kipécéző Fidesznek, szájára venni olyat, aki erre nem adott alkalmat.
Durván félrevezető volt a szándék, párhuzamba állítani két kiváló férfiút, akinek az életútja soha nem volt párhuzamos, mert két eltérő kategóriában alkották meg életművüket. Schmidt Mária, mellesleg állítólag Orbán Viktor legbensőbb tanácsadóinak egyike, bizonyos kombinációk szerint személyes érdemének is tudhatja be, hogy indítványozta ezt a kitüntetést, csak éppen tudományos "hírneve" miatt nem kellett volna vállalnia a politikai propagátor szerepét is. Illetve, ha mégis megcselekedte úgy, hogy illett volna, őszintén föltárnia a kellemetlen mellékmotívumokat is. Még ha tapintatosan is, beismernie, Kertész Imrét hányszor és hogyan sértették meg tudatosan saját táborából. Azzal, hogy ezt mellőzte, maga is azok mellé sorakozott föl, akik most úgy mossák a kezeiket, mintha mi sem történt volna.
Nem meglepő, mert szinte születése óta ez a Fidesz harcmodora, és éppen ez az, ami irtózatra készteti a megfigyelőket. Hirtelen fordulatok magyarázat nélkül, a múlt eltörlése, miként bizonyos indulók, himnuszok hirdetik, mondhatni még a módszerek is tökéletesen emlékeztetnek azokra, akik megteremtették az agitprop formuláit. Lelkiismeret furdalás nélkül úgy tenni, mintha az ellenkezőjére példa soha nem akadt volna, a folyamatosság töretlen. Ennél a mostaninál sokkal megrendítőbbnek vélhetjük azt a fordulatot, amely a liberálisnak indult pártvezérből egy csapásra keresztény jobboldali hőst teremtett, aki annakidején joggal ostorozta az orosz megszállást, mára pedig a putyini rezsimet az egyik méltánylandó példa között említi. Saulusból Paulus lett, a keresztények üldözőjéből Szent Pál. A magyar szólás-mondást magyarázó kutató enyhítő körülményeket keres erre a látványos "pálfordulásra", fölidézvén, hogy a római mégsem volt kezdettől ennyire konok és rendületlen, eredeti hajlama magában hordta a jótékony megbánást. Orbánnál, illetve Orbánéknál ennek semmi nyoma.
Aprólékos böngészés napfényre hozhatná, ha talán nem is a legfelsőbb csúcsokon, de hány olyan jobboldali kormányzati tényező volt, aki mérlegelés nélkül kígyót-békát kiáltott Kertész Imrére, és akit az sem késztetett árnyaltságra, hogy ezzel - legyünk méltányosak - talán tudatos szándék nélkül, az antiszemitizmus szálláscsinálója is lett. Nem nézett szélsőjobbra, a hangja viszont keveredett az ottaniakéval. Fölemlíthetnénk olyan értelmiségi hölgyet, akinek publikációs múltja után meglepetést keltett friss közírói radikalizmusa, aki kevéssé mérlegelt új cikkeiben, hogy mit ír és hogyan, és aki most is, egyik napról a másikra úgy fogalmaz Kertész Imre kitüntetését méltatva, mintha mi sem történt volna. Nem az ő személyes magatartásában van netán a hiba, hanem azokéban, akik az ő teljesítményét figyelik és üdvözlik. Ami irtózatos ebben a nyers köpenyegforgatásban ez a lezser színváltozás. Hozsannát harsognak a tegnapi káromlók, felejtik azt, amit akár néhány hete is mondtak és leírtak.
Nem az kelti az irtózatot, (legyünk pontosabbak: nem csak az, hogy ilyen mimikri történt), hanem az, hogy önmagukat megrázó jobboldali kormányzati tényezők szemrebbenés nélkül Szent István rendet adnak annak, akinél jobb későn, mint soha, hirtelen fölismerték az irodalmi teljesítmény korszakos jelentőségét. Hanem az a szelektív emlékezet, amely nyom nélkül törölné el a megbocsáthatatlan káromlásokat.
