A dél-alföldi fürdővárosba sok vendég érkezett a nyolcvanas és a kilencvenes évek legelején az egykori (akkori) Jugoszláviából. A fizetővendéglátás aranyideje volt ez, így esett, hogy egy bácskai magyar famíliát a véletlen egy helybeli szállásadó családhoz sodort. Gyorsan összebarátkoztak, néhány nap múltán együtt sütöttek és főztek, és szomorúan búcsúztak egymástól, amikor a vendégek hazaindultak.
Nem sejthette senki, milyen különös fordulatokat tartogat a jövő. Jugoszláviában hónapok múlva puskaporos lett a levegő. Háborúban álltak egymással a korábbi tagköztársaságok, amit az is jelzett, hogy a behívókat egymás után kézbesítették a katonakorú férfiaknak. Az első napoktól világos volt, hogy a Szerbia területén élő magyarokat hívják be elsőként a hadseregbe.
Aki tudott menekült. Még legálisan. Mindent hátrahagyva ült be bácskai család az öreg Zastavába, és egyáltalán nem lehettek biztosak abban, hogy az országhatáron kiengedik őket. Először akkor sóhajtottak egy nagyot, amikor beérkeztek Szegedre. A következő három nap szüntelen autózással telt, így érkeztek meg Svédországba. A zsigeri félelem a háborútól azt az elképzelést erősítette bennünk, hogy minél távolban kell térben kerülni az otthonuktól. Svédország azonban nem az ígéret földje lett. Gyanúsan méregették őket, nem akarták beengedni az országba, majd az a döntés született, hogy egy menekülttáborban várakozzanak, míg ügyükben döntenek. Hiába érte el a tábor egy háromcsillagos szálloda színvonalát, nyugtalanságuk egy pillanatra sem csökkent.
Meggyőződésükké vált, hogy kiutasítják őket az országból. Mit is érthettek meg egy stockholmi vagy egy göteborgi irodában abból a halálfélelemből, ami akkor a jugoszláv mindennapok sajátja volt? Az üldözöttségükre még az alapján sem találhattak nyomós okot, ha különben nem ülne autóba két kisgyerekkel egy család, négy bőröndöt zsúfolva a csomagtartóba. Hátrahagyva házukat és bútoraikat. És milyen esély kínálkozott arra, hogy sikerül megértetni a bevándorlási ügyekben foglalkozó hivatalnokokkal, hogy a szerbiai magyarok fokozott életveszélybe kerültek, mert ágyútölteléknek használják őket ebben a háborúban? A Nyugat tájékozatlansága és naivitása minden képzeletet felülmúlt. A holland ENSZ-katonák - évekkel később - Srebrenicánál több ezer boszniai muzulmánt adtak át a szerb katonai parancsnokának, Radko Mladicnak, mert ő garanciát vállalt, hogy nem esik bántódásuk. Nem sokkal később nyolcezer embert mészároltak itt le Mladic parancsára.
Nem váratott sokáig magára a kiutasítás, és vele az a kérdés: most hova menjenek? Haza nem lehetett. Három nap autózás után egykori szállásadóknál csengettek, a dél-alföldi kisvárosban. Reménytelennek tűnt a kérésük és vele a helyzetük. A kertkapuban mesélték el, mi történt velük az elmúlt hónapokban, és azt: nincs hova menniük. Akkor maradjatok itt, amíg rendeződik a helyzetetek - mondta a háziasszony. A bácskai család két évig maradt.
Gyakran jut eszembe mostanában ez a história. A szemérmes ember- és hazaszeretet olyan történetének gondolom, ami építőköve lehetne ennek az országnak. E helyett hőbörgő nacionalistákat, hazug honfiúi érzéssel operálókat és árvalányhajas áporodottságot látok. Tettek helyett szavakat, és azok is hamisak.
A kitoloncoltakat befogadó háziasszonyt tavasszal temették. A jobb haza esélyei az ő hiányával is csökkentek.
