Mától hivatalosan is megkezdődhetnek a koalíciós tárgyalások Belgiumban. Fülöp király július 22-én bízta meg a kormányalakítással a flamand kereszténydemokrata Kris Peeterst és a liberális frankofon Reformista Mozgalom (MR) vezetőjét, Charles Michelt.
Az ország nem arról híres, hogy szeretné elsietni az új kabinet életre hívását. A 2010-es parlamenti választást követően 541 napba telt, amíg végre sikerült életre hívni az új kabinetet. Ehhez képest most sokkal gyorsabban alakulnak a dolgok, hiszen a voksolást május 25-én rendezték meg, s máris komoly esély látszik az új kabinet életre hívására.
A kereszténydemokraták és a liberálisok úgy döntöttek, hogy a koalícióba a nacionalista flamand pártot, az Új Flamand Szövetséget (N-VA) is beveszik, amely nem mellékesen a legtöbb mandátumot szerezte a voksolás során. Ha minden a tervek szerint halad, s a koalíciós tárgyalások során hamar megállapodásra jutnak a pártok képviselői, Peeterst már ősszel beiktathatják új miniszterelnöknek.
Amennyiben felállna az új kormány, az azt jelentené, hogy Belgium szakít azzal az eddigi formulával, amely eddig nagyjából azonos jogköröket biztosított a flamandoknak és a vallonoknak. E szabály szerint ugyanis egy koalíciónak nem elég megszereznie a mandátumok többségét a parlamentben, hanem olyan pártokat kell bevenni a kormányzati munkába, amelyek már biztosítják a többséget mind Vallóniában, mind Flandriában.
Azért is volt annyira nehéz új kabinetet életre hívni, mert a francia ajkúak inkább bal-, a flamandok inkább jobboldali pártokra szavaztak. Az új koalíció azonban gyökeres változást hoz. Három flamand pártból áll, Peters kereszténydemokratái és az antwerpeni polgármester, Bart De Wever-vezette N-VA mellett a liberálisok is tárgyalóasztalhoz ülnek. Frankofon részről azonban kizárólag a liberálisok kapnak benne helyet.
A kereszténydemokraták már korábban bejelentették, nem fogadják el a koalícióba való belépés feltételeit. Ez azt jelenti, hogy miközben a flamand lakosság kétharmadát képviseli a leendő kabinet, a vallonok esetében ez az arány mindössze egynegyed. A szociáldemokrata Elio Di Rupo kabinetjében a flamand lakosság körülbelül felét képviselték a kabinet pártjai.
A nyolcvanas években volt már ugyan példa arra, hogy Belgiumot flamand többségű jobbközép kormány irányítsa, de olyan még sosem fordult elő, hogy a francia lakosság befolyása ilyen csekély mértékű legyen. A belga alkotmány azonban nem tiltja ezt az egyenlőtlenséget. Az alaptörvény mindössze arról rendelkezik, hogy a miniszteri tárcákat fele-fele arányban kell elosztani a két nagy nemzetiség között.
Ez azt a sajátos helyzetet idézheti elő, hogy a francia ajkú liberálisok, akik mindössze tíz százalékos szavazati arányra tettek szert, 14 miniszteri tárcához juthatnak. Dave Sinardet, a Brüsszeli Szabadegyetem politológusa a Neue Zürcher Zeitungnak elmondta, a kiegyensúlyozatlanság "az instabilitás receptje". Kifejtette, hogy intézményi blokád fenyeget Flandria, Vallónia, valamint a szintén kiterjedt jogkörökkel rendelkező Brüsszel között.
Ez Belgium sajátos politikai felépítéséből fakad, hiszen saját kormányzattal rendelkeznek a flamandok és a vallonok. Miközben azonban a leendő belga kormányban a flandriai kabinet tömörülései is szóhoz jutnak, Vallóniában és Brüsszelben a szocialisták a liberálisok nélkül alakítottak kormányt. Frankofon részről tehát nincs olyan tömörülés, amely hidat képezne az országos és a regionális kormányzat között.
Ez azért jelenthet a későbbiekben súlyos problémát, mert Belgium előtt számos feladat tornyosul. Az Európai Uniónak tett kötelezettségei miatt 2019-ig 17 milliárd eurót kell lefaragnia költségvetéséből. Ez pedig a szociális kiadások csökkentésével jár frankofon és vallon területen egyaránt. A Vallóniában a legbefolyásosabb párt, a szocialisták már jelezték, nem hajlandóak ölbe tett kézzel nézni a szociális állam megnyirbálását, a megszorítások politikájával szembeni harcra készülnek.
A frankofon liberálisok kiteszik magukat annak a veszélynek, hogy a vallon érdekek elárulójának bélyegezhetik őket. Ugyanakkor előnyük is származhat ebből: a szocialistákkal szembeni konfrontációval országos elismertségük is növekedhet.
Flandriában a legnagyobb talány az, hogyan viselkedhet a nacionalista N-VA a kormányzat tényezőjeként, képes lesz-e visszafogni magát.
A választási kampányban a párt első ízben nem a nyelvvitára, nem Flandria függetlenné válására helyezte a hangsúlyt, hanem a szocialisták gazdasági ellenpólusaként lépett fel. De Wever korábban nem visszafogottságáról volt híres, 1996-ban több felvétel készült, amint a francia Nemzeti Front előző elnökével, Jean-Marie Le Pennel egyeztetett. A fényképek napvilágra kerülése után azt közölte, mindenkinek jogában áll kifejteni nézeteit.
2007 októberében, amikor Antwerpen bocsánatot kért a nácikkal való együttműködéséért, De Wever azt állította, a város nem szervezte meg a zsidók deportálását, hanem a náci megszállás áldozata volt. Később a nagy nyomásra elnézést kért az antwerpeni zsidó közösségtől.
Bár tény, hogy De Wever ezúttal komoly gazdasági reformokat sürgetett, a kormányba való bevétele mindenképpen rizikót jelent. Ha az új kormány nem tudja keresztülvinni reformprogramját, az antwerpeni polgármester már nem állíthatja be a vallonokat a gazdaság kerékkötőinek. Ha viszont sikeressé válik, az N-VA éppen azon saját elméletének mond ellent, amely szerint Belgium politikai szempontból működésképtelen.
