Legalábbis figyelemreméltó, hogy amíg "csak" a legbefolyásosabb világlapok fejtették ki lesújtó véleményüket a magyar miniszterelnök tusnádfürdői eszmefuttatásáról, addig a kormányzat részéről senki nem vette magának a bátorságot a meglehetősen kemény kommentárok hivatalos megválaszolására. Noha tökéletesen tisztában lehettek vele, hogy az olyan mértékadó lapok, mint a The New York Times vagy a Washington Post, mennyire meghatározzák állásfoglalásaikkal a magyar kormányról külföldön alkotott képet. De a kormány kommunikátorai azt is pontosan tudták, hogy mivel nem képesek hitelt érdemlő választ adni a több mint kényelmetlen bírálatokra, maradna számukra az a visszatetsző hepciáskodás, amit némely harcias nagyköveteink szoktak odakint előadni - a helyi média nagy mulatságára. Így hát jobbnak látták, ha a "tusnádi tanok" kapcsán nem provokálják azokat a neves publicistákat, akik valószínűleg örömmel éltek volna az újabb vitriolos kommentárok lehetőségével.
Történt azonban a héten, hogy az Aftonbladet című lapban maga a svéd Európa-ügyi miniszter követelte Jean-Claude Junckertől, az unió Bizottságának új elnökétől Orbán Viktor megfegyelmezését. Birgit Ohlsson szerint az EU-nak igenis kötelessége volna szankcionálni azt a tagállamát, amelyik nem tartja tiszteletben a közösség alapértékeit - márpedig a magyar politikai vezetés Oroszországot tekinti hatalmi modelljének, illiberális államot óhajt építeni, a jogvédőket és a civil szervezeteket akadályként kezeli, és idegen érdekek kiszolgálóinak tekinti. Magától értetődő tehát, hogy egy ilyen kurzustól Brüsszelnek - mint a svéd miniszter asszony írja - meg kell vonnia az uniós forrásokat.
Nos, ez a markáns politikai felszólítás már elérte a magyar hivatalosság ingerküszöbét, és Szíjjártó Péter kapta a nemes feladatot, hogy teljes államtitkári vértezetében legott visszaverje a skandináv támadást. Ő pedig bátran kiállt a pástra, és erős felindultságában mindenekelőtt elfogadhatatlannak nevezte, hogy egy Európa ügyeivel foglalkozó tárcavezető "színtiszta hazugságokat állított Magyarországról és a magyar emberekről". Mielőtt azonban mi is osztanánk súlyos szavai igazságát, kénytelenek vagyunk felhívni a közfigyelmet arra, hogy fájdalom, de már megint - ki tudja hányadszor - Szíjjártó államtitkár az, aki első lényegi mondatával valótlant állít. Birgit Ohlsson ugyanis nem Magyarországot, és legkevésbé sem a magyar embereket akarja felelősségre vonni, hanem csupán a kormányzatot. Tudniillik egy uniós tagállam "viselkedéséért" soha sem az állampolgároknak kell jótállniuk, hanem az uralkodó politikai garnitúrának. Persze, ez Szijjártó számára is evidencia, mégis aggálytalanul elferdíti a miniszter asszony szavait - mert az orbáni receptúra azt írja elő, hogy a rezsim külföldi kritikáját hazai használatra mindig úgy kell tálalni, mint a "magyarok" sérelmére elkövetett rágalmazást.
Ám az egész államtitkári méltatlankodásban az a legszemérmetlenebb, amint Szíjjártó ráadásul gátlástalanul kioktatja a svéd miniszter asszonyt; mondván, igazán elvárható volna tőle, hogy mint európai politikus, csakugyan "az európai értékek mentén" tegye a dolgát. Ezt annak a politikai vircsaftnak egyik prominensétől halljuk, amelyik hosszú évek óta magasról tesz az európai értékekre - mint ahogy ezúttal is éppen azzal lepte meg Európát, hogy nyíltan megtagadta legfőbb alapértékét, a liberális demokráciát. Birgit Ohlsson pontosan erről írt az Aftonbladetben, és egy szóval sem hazudott; felettébb pontosan foglalta össze Orbánék praxisának lényegét.
Szíjjártót ez a tény a legkevésbé sem zavarja - viszont volt képe felhívni a svéd politikus figyelmét "a tények tiszteletben tartásának" múlhatatlan európai követelményére. Hát akkor tegyük fel a kérdést, bármennyire szónoki is: akadt vajon bármiféle olyan tény az utóbbi években, amit a Fidesz-kurzus nemhogy tiszteletben tartott volna, de legalább elismert? Amit nem próbált meg letagadni, meghamisítani, átfesteni? Aligha. Mamelukjai minden, mégoly egyértelmű adatot és eseményt "fideszül", vagyis saját érdekeik szerint értelmeztek. A számukra veszélyes valóság egyetlen elemét sem engedték nyilvánosságra kerülni - mindent megtettek, hogy elfedjék akár a legnyilvánvalóbb igazságot is.
És a világ ma már tudja ezt. Lapjai most már szinte napról-napra híven tükrözik, mi folyik ebben az országban; a hatalom legfeljebb úgy tesz, mintha nem látná, nem hallaná a kérlelhetetlen elemzéseket, vagy ostobán leszólja "az érdeksérelmet szenvedett üzleti körök szolgálatában álló" médiát. A svéd miniszter cikkét azonban kénytelen volt ettől eltérően kezelni - a kurzus lovagjai felfogták, hogy ez a felhívás már másként esik latba, mint ha a The New York Times sürget uniós eljárást a magyar kormánnyal szemben. Más kérdés, hogy a Szíjjártó-féle agresszió mennyire értelmetlen - ezt a hangot Junckernek még inkább meg kell hallania, mint Birgit Ohlssonét; s talán nem is lesz ellenére.
De nem azért, hogy revansot vegyen a jelölését korábban elutasító Orbánon. Hanem azért, mert jól ismeri a miniszterelnök politikai karakterét. És mint Európában egyre többen, ő is látja a benne rejlő veszélyt.
