Nem a díjaira emlékszünk. Az, hogy Oscart kapott, meg Golden Globe-ot többször is, az csak akkor jut eszünkbe, amikor számba vesszük milyen nagyszerű, milyen feledhetetlen, milyen különleges figurákkal ajándékozta meg Robin Williams a mozi nézőket. A gyászt és a fájdalmat különösen felkavaróvá teszi, hogy próbáljuk érteni ugyan, de mégsem értjük: éppen ő ment el így, aki pedig első nyilvánosságra lépésétől kezdve, már stand up előadóként is a nevettetés mestere volt.
És ahogy művésztársai is sorra említik: érzékeny volt arra, hogy mivel tud örömet szerezni az embereknek, hogy tud nevetést és jókedvet fakasztani. A maga nemében legendás színészegyéniség: mert ugyan hátborzongatóan tudott ripizni is, de fenségesen tudott mulattatni, és mélyen a lélekbe hatolva megindítani. Ahogy a legnagyobbak. Nevetés és könny nála ugyanabból a forrásból fakadt.
Szólnak a hírek, hogy kemény gondjai voltak az alkohollal, a droggal, a depresszióval. Melyik volt az ok és melyik az okozat? És mi köze volt mindehhez annak a kivételes érzékenységnek, amitől olyan művész volt, mint amilyen volt? A halálhírrel együtt érkezett az a hír is, hogy legutóbb júliusban vetette alá magát elvonónak. Az amerikai film és a világ filmkedvelői lettek szegényebbek azzal, hogy az "elvonás" mégsem sikerült. Hogy magát vonta el a világtól.
Amikor a Hazudós Jakab forgatásakor Magyarországon járt, mindannyiunknak, akik befértünk a sajtókonferenciájára, leesett az állunk, milyen kedves, közvetlen, készséges és szeretni valóan egyszerű fickót láttunk a világhíres amerikai filmsztár helyén. Fekete garbó, fekete nadrág, hihetetlenül kék szem, nevetésre kész száj. Akkor már túl volt jó pár nagy filmszerepén, amelyekkel világszerte megnyerte a nézők szívét, és volt pár mókás szerepe is, amivel a nevetésre vágyókat boldogította.
Akkor már zsebében volt az Oscar a Good Will Huntingért, meg három Golden Globe-díj a Mrs. Doubfire-ért, A halászkirály legendájáért meg a Jó reggelt, Vietnám!-ért, de mégsem voltak tabu kérdések. Felszabadultan beszélt arról is, hogy új lendületben van, s az akkor új (második) felesége mellett mindenféle korábbi kísértéseknek könnyedén ellenáll.
Maga a Hazudós Jakab nem igazán lett jó film, de itthon dagaszthatta a kebeleket a büszkeség, hogy egy magyar származású francia író (Peter Kassovitz) filmrendezőként egy igazi világnagyságot nyert meg a magyar témát is érintő koncentrációs tábori sztorihoz.
Első emlékeink az Egy úr az űrből bolondos történetéhez fűzik Robin Williamset, s bár világhírnévre a Jó reggelt, Vietnam! kirobbanó sikere vitte, a mára már halhatatlan rádiós szerepe előtt már volt egy különös filmfigura az életében: a Garp szerint a világ. Már ekkor, pályája legelején olyan különös, egyéni alakot rajzolt ki a szerepből, amilyennel később filmek egész sorában kápráztatta el a közönséget.
Ha végiggondoljuk, hogy nem csak a Jó reggelt, Vietnám! mamelukságot nem vállaló rádiósa, a vietnámi háború hivatalos amerikai hazugságait kifigurázó szembenállása, de a Holt Költők Társasága szabad gondolatokat, önmegvalósítást és akaratot hirdető irodalomtanára, A halászkirály legendája látszatok ellen lázadó, előítéleteket lefütyülő hajléktalanja és még pár általa megformált karakter mind-mind a beilleszkedni igyekvő, az önmagáról lemondó, a gondolkodni rest és ezért bepalizható társadalom ellenében választja magát olyan szabadnak, mint amilyennek Williams eljátssza őket.
És a szeretet teszi szabaddá az egyetemi karrierépítés nyűgétől a Good Will Hunting egyetemi pszichológusát is, akinek többet ér egy igazán őszinte beszélgetés, mint a hierarchiában való előrelépés. De még a nagyon mókás, nagyon szórakoztató, mégis komolyan elgondolkodtató Mrs. Doubtfire-ben is volt valami hetyke fityiszmutogatás az előítéleteseknek, a korlátoltan ítélkezőknek.
Nem beszélve a lefegyverzően mulattató transzvesztita vígjáték halálosan komoly sugallatáról, a nevetésbe bújtatott szomorúságról, a játékossá tett drámaiságról a nagyszerű Madárfészekben. Megesett, hogy az ember inkább behunyta volna a szemét, amikor egy-egy filmben ripacsra vette a figurát. És voltak kevésbé sikerült próbálkozásai is, bár valójában ezekben a filmekben is legtöbbször valamilyen szokatlansággal, különbözéssel, mássággal a tömegből kilógó karaktert kapta el hangsúlyaival Williams. Még a félresiklott sztorikban is odatett egyéniségével valami nagyon emberit, esendőt, tán még szánandót is.
Sokan búcsúztak tőle honfitársai, művésztársai közül. Nem véletlen, hogy még az amerikai elnök gyászoló szavaiból is a nagytehetségű embert (Embert) gyászoló fájdalom szól. Világhíresség volt, s az elismerésre méltó, istenáldotta tehetségben a szeretetre méltó embert gyászoljuk. Mert szegényebbek lettünk meg nem született szerepeiben azzal a különleges színnel, amit egyedül csak ő tudott a filmjeiben kikeverni.