A legutóbbi közvélemény kutatási adatok is megerősítették, hogy a legnagyobb ellenzéki párt immár tartósan a Jobbik. És ennek az ismételt mérési eredménynek a jelentőségét a balliberális pártok támogatásának összeadásával elvitatni reménytelen próbálkozás. Még akkor is, ha az így kapott "végösszeg" több annál, mint amennyit a Jobbik produkálni képes. Az efféle relativizáló törekvés legfeljebb csak elméleti szempontból és pusztán üggyel-bajjal igazolható, feltéve, ha egyáltalán érdemes olyan elméleti konstrukciókat kieszelni, amelyek a gyakorlati visszaigazolást nemcsak nélkülözik, hanem a tények súlya alatt még mint jövőbeli fikciók is egyre inkább megsemmisülésre vannak ítélve. Hiszen olyan - meglehet hasonló ideológiájú - pártok támogatási eredményeit gereblyézik össze, amelyek legfeljebb csak kényszerűen és alkalmilag képesek közös nevezőre jutni, miközben szünet nélkül egymással versenyeznek, olykor a velük rokonszenvezők eredeti szándéka ellenére is. Ahogy most, az önkormányzati választásokkal kapcsolatos helyezkedések mutatják.
A demokráciánk maradványaiba hősiesen kapaszkodó és ilyenformán a közérzet javítását szolgáló elméleti trükközéseket azonban abba kellene hagyni, és - ha tetszik, ha nem - szembe kell nézni azzal az immár több oldalról megerősített ténnyel, hogy a Fidesznek az ellenzéke a Jobbik, s ami ezen kívül még van, az már csak az egymással rivalizáló és a saját túléléséért küzdő politikai pártok bizonytalan kimenetelű őrlődése. Vagyis: a kormányzás és az ellenzék egyaránt a jobboldalra került, amelyhez ezért egyre kevésbé tudnak hozzáférni a rajtuk kívül eső politikai erők.
Mi következik ebből? Ha számba vesszük a Fidesz demokráciát gyengítő manővereit és a Jobbik demokráciát negligáló törekvéseit, akkor be kell látnunk, hogy ez az állapot a politikai diskurzus végletes beszűkülését eredményezi. Ebből a kormányzati-ellenzéki szerepből kikerülnek azok a korábban releváns felvetések, amelyek a demokrácia követelmény-rendszerének alapismérveit voltak hivatottak védelmezni. A továbbiakban legfeljebb arról szólhatnak a viták, hogy mit lehet még észrevétlenül föladni avagy megsemmisíteni közös - azaz kormányzati és ellenzéki - erővel a hazai demokrácia maradványaiból. A kormányfő tusnádfürdői beszéde adja meg mindehhez az alaphangot. Megállapításai messzemenő lehetőséget biztosítanak a Jobbik számára, akár a belpolitikai demokrácia-értelmezés tekintetében, akár a külpolitikai orientációt illetően. Ebben az összefüggésben a Jobbik is viszontláthatja korábbi álláspontjának az igazolását és természetesen megtalálhatja azokat a számára kedvező, jövőbeli törekvéseit illetően hasznos kiindulópontokat is, amelyek további radikalizálódásának lehetőségeit zavartalanul biztosítják.
A Jobbik ellenzékisége a faltörő kos szerepét fogja betölteni a kormányzati elképzelések kivitelezésének-elfogadtatásának tekintetében: egy-két gondolattal mindig előbbre kell lennie annál, mint amit a kormányzat képvisel, s akkor nemcsak ellenzéki státuszát képes a maga számára biztosítani és a nyilvánosság előtt hathatósan igazolni, hanem a Fidesznek is meghagyja az ártatlanság álarcának viselését, amely szerint a Jobbik radikalizmusával szemben egyedül csak ő képes megóvni az országot. Nem véletlen, hogy már az országgyűlési választásokat megelőzően is ilyen és ehhez hasonló vélemények fogalmazódtak meg a részükről, mondván, csak egy erős néppárt - mármint a Fidesz - képes ellensúlyozni a Jobbik előretörését.
Valóban lenne rá lehetősége, csakhogy esze ágába sincs. Ennél kényelmesebb kormányzati pozíciót el sem lehetne képzelni. Ha valamiben bízni lehet, akkor inkább csak az, hogy a Jobbik aligha fog a végtelenségig megelégedni a jelenlegi helyzetével. Hogy csak a relatív hatalomgyakorlásban, azaz ellenzéki szerepkörében egzisztáljon az idők végezetéig.
De micsoda faramuci helyzetbe kerültünk, hogy már csak a Jobbikban bízhatunk, ha a jelenlegi állapotok megváltoztatását kívánjuk?! Hiszen azért még mindig valahol ott vannak, ha nem is túl előkelő helyzetben, azok a balliberális pártok, amelyek egymás sarkán tipródva próbálkoznak mondani valamit a demokrácia mibenlétéről. De ez már csak azért sem lehet igazán meggyőző, mert ennek igazolásául nem tudnak egyebet tenni, mint a főpolgármesteri szék várományosaiként felvonultatni azokat a - bocsánat a kifejezéséért! - szent teheneket, akik a Fideszből kiábrándult és a Jobbikkal egyáltalán nem rokonszenvező jobboldal szemében kevés jelentőséggel bírnak vagy rosszabb esetben ellenszenvesnek, még a jobboldalt bitorló pártoknál is kellemetlenebbnek látszanak. Mert ezek a személyek a megolvadt balliberális táboron kívül egyáltalán nem szentek.
Akárhonnan is nézzük a problémát, a balliberális oldal maradványai nem tudnak érdemileg beleszólni a Fidesz és a Jobbik által tematizált politikai diskurzusba. Mert ez a diskurzus már nem a demokráciáról szól, és legkevésbé sem a balliberális politikai pártok demokrácia-értelmezéséről. Ami még megmaradt, az nem több - bocsánat a személyeskedésért -, mint Karácsony Gergely sokat ígérő mosolya, az alighanem kommunikációs tréningen átesett Szigetvári Viktor sodróerejű nyilatkozatai, tűnődés Bajnai Gordon önkéntes emigrációjáról (elmenőfélben marad vagy maradásában is elmenőfélben van?) és Fodor Gábor indokolt, ámde célszerűtlen fölháborodása a megállapodások elhúzódása miatt. Hiszen ez utóbbiból sem következett más, mint egy újabb főpolgármester-jelölt…
