Szégyellem magam a végtelenségig, de én bizony, és körülöttem még többen is, számos alkalommal röhögtem a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon előadott Aidán.
Verdinek ebben a fájdalmasan szép, áradó zenéjű operájában pedig szemernyi humor nincs, nem a Falstaffról van szó, hanem olyan műről, ami arról beszél, hogy az a világ, amiben élünk, gyakran lehetetlenné teszi a boldogságunkat, még akkor is, ha őrjítően, visszavonhatatlanul, holtodiglan holtomiglan szerelmesek vagyunk.
A társadalom belegyalogol a ki sem teljesedő boldogságunkba, és akár elveszejt bennünket. Ennél aktuálisabb közlendő kevesebb adódik. Az a háborúskodás, gyűlölet, amiről Verdi, aki hathatósan részt vett a szövegkönyv kialakításában, beszél, ma is a végtelenségig szedi áldozatait.
Az a baj azonban, hogy ez az előadás, az énekesek erőfeszítéseit leszámítva, nemigen szól semmiről. Múzeumi, poros, unalmasan avitt, amit rögtön Csikós Attila díszlete jelez. Maga a megtestesült üres dekorativitás. Királyi palotaként fölépített egy monstrumot, tonnás súlyúnak ható hatalmas oszlopokkal, amiket jól láthatóan fölülről drótokkal rögzítettek, ami így meglehetősen illúzióromboló. Mutatós és jelentés nélküli.
Körülbelül ez mondható el Nagy Viktor rendezéséről, ami azon kívül, hogy bejuttatja a szereplőket a színpadra, majd kijuttatja onnan őket, tehát a közlekedési rendőr funkcióját betölti, semmiféle szellemi izgalommal nem szolgál.
A rendező nagyság Peter Brook ír híres Az üres tér című könyvében a holt színházról, ez a produkció ennek egyik megtermett díszpéldánya. Sok tekintetben olyan, amilyennel a hatvanas-hetvenes években a gyerekeket és az ifjúságot matinékon riasztották el a opera műfajától.
A műsorfüzetben azt állítják, hogy az Aida " szabadtéri bemutatóként kerül színre a Margitszigeten, a helyszín adottságaihoz alakított egyedi hangzás- és látványvilággal..." Én pedig azt állítom, hogy ebben a produkcióban félpercnyi olyan mozzanat nincs, ami ne lenne előadható az Operaház öreg deszkáin, vagyis tényleg szabadtérre találták volna ki. Pedig nem vendégjátékként, hanem koprodukcióként hirdették. A hangzásról meg annyit, hogy az első részben ahelyett, hogy áradna, inkább nyúlósan, érdektelenül vánszorog a zene.
Dénes István karmester vezénylés közben olykor hátrafordul és a nézőket figyeli, mint aki saját maga is unja, amit csinál, amit abszolút megértek. Sümegi Eszter a címszerepben viszont a kezdetektől mindent megtesz, amit csak lehet, szárnyalóan, mélyről jövően énekel, szerelemtől sugárzik az arca.
Ezt nem merném mondani a Radames szerepére hívott sztárénekesre, Thiago Arancamra, akinek a szerelmes jelenetekben is szinte annyira rezzenéstelen az arca, mintha nyársat nyelt volna, nem tükröződik rajta öröm, elszántság, egyáltalán, szinte semmi nem tükröződik.
Gesztusai operai klisék szerint működnek, például menetrendszerűen széttárt, vagy éppen égbe emelt karok, címlapra való szépfiúnak hat inkább, mint sok mindenen keresztülment hadvezérnek. Ezen a fellépésén színészileg jellegtelen. Amennyire maga volt a lángra gyúlt szerelem, fékezhetetlenség, vadság Rinat Shaham Carmenként a Margitszigeti Szabadtéri Színpad korábbi operabemutatóján, ami tényleg premier volt, Arancamnak annyira nem hiszem el, hogy tűzön-vízen át, megállíthatatlanul szerelmes.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne profi énekes, és hangban ne hozná azt, amit kel, és a második részben ne térne sok tekintetben magához, ahogy többen is. Dénes István úgy tűnik, mintha a szünetben megivott volna két-három kávét, mind jobban felpörgeti a tempót, a végén már csaknem szenvedélyessé válik.
Wiedemann Bernadett az ugyancsak Radamesbe szerelmes egyiptomi királylányként az aljasságra kész féltékeny asszonytól a féltő, gondoskodó nőig sok színt megmutat.
Kálmándi Mihály fajsúlyos jelenlétével az Egyiptomba betörő etiópok királyaként érzékeltetni képes, hogy egy nép sorsa múlik rajta. Az egyiptomiak királyaként Berczelly István inkább csak a hangok formálására összpontosít. A második részre kezd összeállni, hatni a produkció. Ezt a mind inkább javuló hatásfokot azonban időről-időre rendezői következetlenségek verik szét.
A színpad jobb szélén például jókora díszlet papiruszcsónak tanyázik. Soha semmilyen funkciója nincs. De egyszer csak a nyílt színen három markos munkás el kezdi szétszerelni, és a darabjait nehézkesen kihurcolni a színről. Ez kínos illúziórombolás, és még az előadásnak is le kell állnia miatta. Sorolhatnék még hasonlókat, de a csúcs, ekkor többen hosszú röhögőgörcsöt kapnak körülöttem, velem együtt, épp a legdrámaibb pillanatban következik be.
Amikor sziklasírba zárják Radamest, ahol majd Aidával együtt egy gyönyörűséges duó után halálát leli, két munkás a színpad két széle felé hurcolja ki a sziklasír két ajtaját. Vagyis amikor hangsúlyosan a teljes bezártságot kellene érzékeltetni, azt, hogy onnan semmilyen körülmények között nincs menekvés, igencsak figyelemfelkeltően, hosszas izzadtságossággal elcipelik a két ajtót, és ezzel a szemünk láttára nyitják meg a teret. Ilyen nincs, kiáltok fel önkéntelenül.
De van, mint ahogy az is előfordulhat, hogy a természetesen a sarut az egyiptomi hőségben zokni nélkül viselő szereplők között az egyik kórustag virítóan fehér zokniban jön egészen a rivaldához meghajolni. Van azért siker, ha nem is sosem látottan tomboló. Azt azonban megértem, hogy a rendező nem hajol meg előttünk, én sem tenném az ő helyében.
