Brutálmozi érkezett a különben érzelmes filmjeiről ismert Ausztráliából, az Országúti bosszú az enyhén túlmagyarázó címével ellentétben nem szokvány bosszú, hanem egy megszállottság története, egy apokalipszis utáni sötét hangulatú thrillerbe csomagolva.
David Michôd rendező nálunk ezzel a második filmjével mutatkozik be, a nevét biztosan megjegyezzük a most akciófilmnek kikiáltott rendezése után. Mindenekelőtt a nagyon sűrű, nagyon sötét, nagyon rejtélyes és mellbevágóan brutális atmoszférája miatt. Ami mindenek előtt az ember eredendő természetére vonatkoztatható.
A vásznon legelőször az a felirat jelenik meg, amely tudatja, tíz évvel az összeomlás után vagyunk, Ausztráliában. Nincs más magyarázat, a kezdeti képsorok azt sugallják, valamiféle végpusztulatban a civilizáció atomjaira esett szét és pusztulásnak indult.
Az úton, ahol a sötét pillantású főhősünk furikázik az autójával, sehol egy teremtett lélek, legfeljebb ócska roncsok, romos épületmaradványok az út mentén, meg az a lerobbant csehó, ahová betér.
Az egész kihalt tájon semmi nem mozdul, de valahol egy távoli ponton szétlőtt hullák hevernek, s egy elszáguldó autó három utasa a félelemtől őrjöng, egyikük azért is, mert a tűzpárbaj áldozatai között ott maradt az öccse, a másik kettő azért, mert esze ágában sincs visszafordulni a sebesültért.
A két vad szál akkor fonódik végzetesen össze, amikor a rablók elkötik a csehóban időző férfi autóját, az pedig utánuk ered az ő furgonjukkal. Az üldöző mindenre kész elszántsága, a kegyetlenségig kemény megszállottsága emeli ki Guy Pearce játékát a bosszúfilmek hőseinek átlagából.
Pearce figurája csupa rejtély, fenyegetés és sötét erő, mégis a magánya a legmeghatározóbb. Meglepően erős belső igazságot képes érzékeltetni, teljesen maga mellé állítja a nézőt. Akkor is, amikor saját érdekből megmenti a hozzá csapódó fiatal sebesült srác életét, akit rabló bátyja magára hagyott.
Akkor is, amikor egy őt bilincsbe verő rendőrnek bevallja, tíz évvel korábban megölte a hűtlen feleségét a szeretőjével együtt, éppen szeretkezés közben, s ezt azóta sem kérte rajta számon senki.
Gondolkodás nélkül lövi keresztül azt, aki ellenségének mutatkozik, mégis, a film minden emberi érzéstől megfosztott világában ő az, akiben megmarad valami alapvetően emberi. Ettől izgalmas és hiteles az a furcsa kapcsolat, ami a fokozatosan kialakul a megmentett fiú és ő közte.
A brutális road-movie, keresztül kasul tart a széthullott világ halott tájain. A kopár, ember nélküli vidék fenyegető, de még fenyegetőbb, ha emberi lényekre hasonlító alakok mozdulnak a romok között. Mindenki csőre töltött fegyverrel jár, a benzint árusító kereskedő meg a szatócs is, a nagymama viszont, aki kötőtűket forgat, bársonyos bőrű fiút ajánlja fel a férfinek.
Még a film egyetlen, emberi érzelmeket sugalló szereplője, az eldugott tanyán élő doktornő is először a fegyverét emeli fel, csak azután kérdez. Már csak a rá bízott kutyák miatt is, magyarázza később, amiket ketrecekben őriz, különben elkapnák és megennék őket. Michôd sűrű atmoszférájú brutálmozija Cormac McCarthy Az út című remekét juttathatja eszünkbe és a belőle készült filmet Viggo Mortensennel a főszerepben.
Azzal a különbséggel, hogy Az út megrendítő és felkavaró, az Országúti bosszú inkább meghökkentő és izgalmas. Ebben közrejátszik nem csak Pearce sűrű színészi ereje, hanem a fiú szerepében Robert Pattinson gondosan kimunkált, szokatlan színekkel megrajzolt figurája is.
Az Alkonyat-sorozat nyálas képű fiúja ezúttal érett színészi kvalitásokkal lép elénk, pedig elég nehéz szerepe van. Key figurájában az amerikai Délről érkezett rablóbanda legfiatalabb tagjaként egy bizonytalan lelkiállapotú, csupa kétség, nem egészen százas fiút játszik, aki nem mindig ismeri ki magát a feszült helyzetekben, de aki egyre szorosabban kötődik a számára biztonságot jelentő alkalmi útitársához.
Pearce kevés beszédű figurája erős és férfias, Pattinson méltó partnere a játékban. Mindvégig sejthető, hogy a megszállottságnak, amivel a férfi vissza akarja szerezni a kocsiját, oka lehet. Valóban van és annak a szeretethez van köze, és magyarázatként eszünkbe juthat Krasznahorkai László gyönyörű mondata Az utolsó farkas című elbeszéléséből: "az állatok szeretete az egyetlen szeretet, amelyben az ember nem csalódik".
(Országúti bosszú ****)
