Erről mondja azt Ragályi: – Különös élmény volt a Kukorica sziget forgatása, egyrészt, mert egy számomra ismeretlen kultúrkörbe kerültem, másrészt a grúz George Ovashvili (címlapképen) fiatal, nagyon ambiciózus rendező. De legfőképpen amiatt, mert olyan játékfilmről volt szó, amelyben mindössze 5-6 mondatnyi dialóg szerepelt. Az egész történetet, a szereplők érzelmeit és indulatait, hangulatait tehát nekem, illetve a képeknek kellett elmesélniük.
Ragályi a hatvanas évek magyar újhullámának egyik emblematikus filmese, az új magyar mozgókép képi világának egyik meghatározója. Később kipróbálta magát nemzetközi – főleg amerikai – színtéren (ő fotografálta az Oscar-díjas A remény útja című svájci filmet), majd újra itthon beült a rendezői székbe is. Most éppen Kern András Gondolj rám című filmjét fényképezi, de azt mondja, jó volt a filmen dolgozni, mert itthon nem nagyon számítanak rá.
A Kukorica sziget történetében az Abháziát Grúziától elválasztó Inguri folyó tavaszi áradása minden évben egy kis szigetet épít. Egy ilyen senkiföldjén, ahová a sűrű erdővel borított környező hegyek közül csak szűrve hallatszik az egymással háborúskodó két ország fenyegető harci zaja, egy öreg abház fakalyibát épít.
Aztán beveti a földet kukoricával, majd 13 éves lányunokájával kiköltözik a faházikóba, neveli a növényeket, napról nap végzik a munkákat. Időnként grúz meg orosz katonai járőrcsónakok ellenőrzik őket, majd egy sebesült katonát bújtatnak, akinek a szavát sem értik.
Aztán beérik a kukorica, de mire betakarítanák, a hatalmas őszi vizek elmossák a szigetet. A természeti táj lélegzetelállító szépsége költészettel, a beszűrődő háború drámaisága feszültséggel tölti fel a képeket.
– Két évszak alatt kellett négy évszakot „eljátszanunk”, benne a kukorica növekedését – mondja Ragályi. – Volt egy üvegházunk, abban előneveltük a kukoricát, onnan szállították naponta a forgatásra, kiültették, majd vitték vissza a növényeket. Volt bébi-, növendék-, beérett és elszáradt kukorica, négy nemzedékkel dolgoztunk. Volt olyan nap, hogy kétgenerációs növényekkel kellett forgatnunk. Rengeteg munka, sok ember kellett az ide-oda ültetgetéshez.
A technikai adottságok szerények voltak. Az éjszakai jeleneteket, ahogy kell, lámpákkal oldották meg, de nem volt elég lámpa. Ragályi képein ez mit sem látszik. De az megérte, hogy 35 mm-es filmmel dolgozhatott.
– Ma már alig használnak a világban filmszalagot. Nekem csoda volt, hogy ilyennel dolgozhattam. Alighanem utoljára.
A szereplőkkel alig volt kapcsolata, meséli Ragályi. Az öreget a török Ilyas Salman játszotta, de kizárólag csak törökül értett. Az unokáját a 13 éves Mariam Buturisvili, aki elméletben grúzul beszélt, de valójában egyetlen szót sem szólt egész idő alatt. A szerepén kívül sem. A stáb soknemzetiségű volt. A film grúz–német–francia–cseh és magyar koprodukcióban készült – a digitális effektekbe dolgozott be a magyar partner –, de ezenkívül orosz, iraki, mongol és még pár nemzet fiai dolgoztak a csapatban.
– A táborunk körül 13 nemzeti zászló lengedezett, a kommunikáció kész kaland volt a stábtagok között. A fiatal grúzok már nem tudtak oroszul és még nem beszéltek angolul. Én a magam csapatával oroszul beszéltem. Szerencsére fél évszázad távolából sikerült előkaparnom az egykori iskolai oroszomat.