- Együtt, vagy külön október 12-én? Hogyan készüljön a baloldal az önkormányzati választásra?
- Én mindig az összefogás híve voltam. Három éve kezdtem erről írni, de mire létrejött az összefogás, már olyan rövid volt az idő a választásig, hogy érdemben semmit sem lehetett tenni.
- Emiatt lett torz az összefogás?
- Azért lett torz, mert igazából nem fogtak össze, nem egyeztek meg abban, hogy a miniszterelnök-jelöltet ki kell emelni a kaszting-játékból. A helyi jelöltek ügyében lehet osztozni a pozíciókon. Az egyetlen miniszterelnök esetében nem lehet alkalmazni az egyet nekem egyet neked módszert.
- Lett volna olyan jelölt, aki a győzelem reményében vehette volna fel a versenyt Orbán Viktorral?
- Mire megszületett egy részleges megegyezés, a győzelemről már nem lehetett szó, csak arról, hogy megakadályozzák az újabb kétharmadot. Ahhoz még az is jobb lett volna, ha egyáltalán nincs miniszterelnök-jelölt. Mint ahogy 2010-ben is az volt a baj, hogy egy olyan jelölt indult, akiről mindenki tudta, hogy nem lesz befutó. Sokan tehát azt mondhatták, miért menjek el szavazni, ha úgysem lesz a jelöltünkből kormányfő. Százalékosan most sem volt rossz a választási részvétel. Csak az a baj, hogy a másik oldalon sokkal többen nyilvánítottak véleményt, hiszen ott volt kiben hinni. Ha az emberek nem hisznek valamiben, akkor nincsenek motiválva. Én évek óta írom, mondom, hogy nem a Fideszt kell legyőzni, hanem az apátiát, amely egyre nő.
- És ennek mi a módja?
- Kell valaki, akiben hinni lehet. A hit mindennél fontosabb. Ez nem vallási kérdés. Ha kimegyek az utcára, hiszek abban, hogy a járdán vagy zöld lámpánál nem üt el autó. Ez a hit ad bátorságot, hogy ki merjek menni az utcára. Nemhiába mondják: hit, remény, szeretet. Ezek hiánya vezet a végzetes apátiához.
- Csakhogy az emberek kiábrándultak a politikából.
- Én azt hiszem, a pártpolitikából ábrándultak ki, mert azt érzékelik, hogy a pártjaink vezetői csak saját magukkal foglalkoznak. Közben Orbán megtesz mindent, hogy megjátssza a jóságos apát, aki megvéd a gonosztól. Értsd: a bankoktól, a gyarmatosítóktól, mindenkitől, akit ellenségnek nevez ki. Pedig a politika nagyon-nagyon szép fogalom: a polisz - a város - a közösség ügyeivel való foglalkozás. Én mindig abból indulok ki, hogy az evolúcióval közösségi lényekké választódtunk ki. Elveszítettük az agyarunkat, a karmainkat, így egyenként védtelenné váltunk, és szükségünk lett egy közösségre. Az igazi boldogság számunkra az, ha tehetünk érte valamit. Ha ezt elfogadjuk, akkor már egy lépéssel előrébb vagyunk. A 19. században a baloldal sok közösségi ügyért küzdött: a szakszervezetek szervezésének jogáért, a hatnapos munkahétért, az orvosi ellátásért, a közoktatásért. A 20. században ez mind megvalósult. Azóta azonban a baloldal semmi újat nem tűzött a zászlajára. Ez a legnagyobb deficitünk: nincs semmi, ami cselekvésre késztetne. A jobboldalon bezzeg vannak szlogenek, amelyeket kevesen gondolnak végig, még kevesebben értenek meg, de hangzatosságukkal mozgósítják a hívőket. Orbán Viktor két évvel ezelőtt felavatott Ópusztaszeren egy szobrot, amely a leleplezése előtt egy hatalmas feszületnek tűnt. Amikor aztán lehullott a lepel, a miniszterelnök egy fallikus oszlop tetején ülő, széttárt szárnyú turul előtt kevert össze a lepelbe burkolt feszülethez és a leleplezett bálványhoz is illő bibliai és pogány fogalmakat.
- Nemrég egy cikkében a gyűlöletfüggőségről írt, mint amit ki lehet használni a másként gondolkodók ellen.
- Ezt valóban létező jelenségnek tartom, noha most már Orbán Viktor nem játszik annyira a gyűlöletre, mert az ő országában már nincs senki, akit gyűlölni kell.
- És az ellenzék, Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon?
- Az nem az ő országa. A mi országunkat ő már rég leírta. Az országnak ez a fele az ő számára valójában már nem létezik. Debreceni Jóska írta, hogy Orbán semmi, csak hatalomvágy. Én azt mondom, hogy nincs egydimenziós ember: más is motiválhatja. Így jöttem rá, hogy őt valójában a szeretetvágy hajtja. A diktátorok - Sztálin, Hitler - hatalmas pulpitusokról, fölülről beszéltek le a rájuk áhítattal felnéző népre. Ezzel szemben Orbán akkor van elemében, ha egy síkban van a közönségével, akik körülrajongják. A patologikus szeretetvágynak azonban van egy nagy veszélye: akinek az kell, hogy minden ember szeresse, az találhat egy egyszerű, de nagyon veszélyes megoldást: aki nem szeret, az nem ember.
- Egy fél országot ki lehet rekeszteni?
- Miért ne? Tőle tudjuk: a haza nem lehet ellenzékben. És a jelenlegi végrehajtójától, hogy akinek nincs semmije, az annyit is ér. Rengeteg ilyet hallunk, csak nem tesszük össze a mozaik darabjait. Jellemző erre a Művészeti Akadémia is. Azokat a művészeket, akik az ország másik feléhez tartoznak, a háttérbe szorítják, az Orbán talpát nyalókat pedig ellátják ingatlanokkal, telitömik pénzzel. Ez is része az ország megosztásának.
- A leírt fél ország pedig szépen tűr? Hogyan kell ilyen helyzetben viselkedni?
- Sokat írok és beszélek erről. A demokratáknak, akik hisznek a jogállamban, idővel rá kell jönniük, hogy nem elég beszélni, tenni kell. Amerikában van egy nagyon jó mondás, ami kb. így hangzik magyarul: tedd oda a bukszádat, ahol a szád van. Vannak köztünk sokan, akik rengeteget tehetnének a fokozatos jogfosztottság megfékezésére, a demokrácia intézményeinek a mindannyiunkat megszegényítő leépítése ellen. Van a mi oldalunkon is elég pénz ahhoz, hogy felépítsünk egy szabad és független médiát. Mert a pénz egymagában valóban nem boldogít. Sokkal inkább az, amit egymásért teszünk vele. Pedig az igazi értékérzetünket nem az adja, hogy mennyit hordunk össze magunknak, hanem sokkal inkább az, hogy mennyit adunk másoknak. Mivel társas lények vagyunk, a társadalmi szolidaritás esszenciális része a boldogságunknak. És föl kell adni azt a rögeszmét, hogy mindent elvárhatunk az államtól. Ha lenne egy életképes civil társadalom, akkor nem működne Orbán hókuszpókusza, pávatánca, szabadságharca.
- Hogyan lehet megteremteni az erős civil társadalmat?
- A szülőknek, nagyszülőknek be kell látniuk: nem elég siránkozni, hogy kimentek vagy mennek a gyerekek, unokák. A fiatalok pedig kérdőre vonhatják a szüleiket: mit tettek és tesznek azért, hogy olyan körülményeket teremtsenek, amelyben szívesen itt maradnak vagy visszajönnek. Mindanyiunknak tennünk kell valamit egy olyan társadalomért, amely itt tartja őket. Jó, aktuális példa lehet társadalmi szerepre a Népszava megmentése. Sokféleképpen hozzá lehet járulni egy 141 éves társadalmi érték megmentéséhez. Akár olyan elképzelésekkel is, amelyek segítik behozni a 21. századba. El tudok képzelni olyan megjelenési formát, amely magába foglalja a 19. és a 21. század elvárásait és lehetőségeit is. Egykor főleg kávéházakban, klubokban olvasták az arra ráérők a nyeles nádkertben könnyen kézben tartható és lapozható, lepedőnyi "broadsheet" lapokat, és sokan a mai napig értékesebbnek tartják az abban a formátumban megjelent írásokat, mint a könnyebben kezelhető, az utca emberének szánt, eredetileg feleakkora tabloidot.
A mai egyre jobban felgyorsuló világban, már a tabloid is kezd kikopni, és a még annál is könnyebben kezelhető formátumra, emészthető anyagra van szükség. A legnagyobb baj az, hogy nincs érdemleges tényfeltáró újságírás. Ami van, az többnyire csak addig jut el, hogy rámutasson: itt van egy kutya elásva. Arra sem pénz, sem idő, sem szaktudás nincs, hogy kiássák azt a kutyát, mielőtt eltüntetik, akik odatemették. Azt hiszem, Jefferson mondta, hogy a demokrácia bástyája a jól informált publikum. A hírügynökségek és a telegráf megjelenése előtt az újságírás automatikusan tényfeltárást jelentett, és ennek mindig is megvoltak a veszélyei, mert egy jó tényfeltáró újságíró mindig rálép a hatalmasok lábára. A tényfeltárás az újságírás messze legdrágább műfaja. Egy 10 milliós országban egyetlen újság sem tudja egymagában megengedni magának, hogy hatásosan gyakorolja. Már csak azért sem, mert a feltárt tény mindig újabb feltárandó ügyekhez vezet el. Ugyanakkor csakis a lépésről lépésre, folyamatosan feltárt anyaggal - a folyamatossággal - lehet lekötni az olvasók érdeklődését, és egy sokszínű társadalomban a feltárt tényeket nem lehet egy fórumon mindenkihez eljuttatni. Ugyanazokat a tényeket el kell juttatni mindenkihez, de minden újságnak a maga olvasóközönségéhez szólva.
A tokajhegyaljai botrányt sem csak az ÉS-ben kellett volna közölni, hanem lassan adagolva, hónapokon át teríteni legalább fél tucat orgánumban. Amerikában a Watergate-botrány - amely Nixon elnök lemondásához vezetett - sok újság olvasottságát növelte hónapokon át. Az emberek már alig várták, hogy megjelenjen még egy feltárt fejezet. Föl kell építeni a történetet, fel kell csigázni az érdeklődést. Ezzel lehet kimozdítani az embereket az apátiából.
- Csakhogy a kormány folyamatosan nehezíti a vele szemben álló médiumok helyzetét, reklámadóval, médiatörvénnyel, bármivel.
- Mindent megtesznek, hogy lenullázzák az országnak azt a felét, amely nem az övék: hogy megszabadítsák az országot a másképp gondolkodóktól. Ezt a zsidótalanítás mintájára teszik, bár magát a zsidótalanítást és a cigánytalanítást ráhagyják az e célra létrehozott radikális szüleményükre. Persze manapság még azok, akik az "indul a vonatot" skandálják a futballstadionokban, sem számíthatnak arra, hogy egy másik ország elvégzi számukra a végső megoldást. Sokkal inkább arra számítanak, hogy lassan, de állhatatosan, ha kell, megfélemlítéssel, kiutálhatják az országból a nekik nem tetszőket. Beleértve a megvetett szegényeket és az irigyelt gazdagokat is. Emlékezni kéne, hogyan kezdődött a borzalmas Rákosi-korszak 45 után: megfélemlítéssel, vetkőztetésekkel. A belügy hagyta, hogy a közbiztonság annyira leromoljon, hogy végül sötétedés után az emberek nem mertek kimenni az utcára. Aztán létrehozták a Rákosi-brigádokat, és egyik napról a másikra megszűntek a vetkőztetések. Attól kezdve másfajta intézményesített - ávós félelemkeltésre építettek.
- Ön nemrég azt mondta, hogy a félelem csak kifogás.
- Kifogás, ha valaki a félelemre hivatkozva nem mer támogatni baloldali orgánumokat, ügyeket. Amikor az Orbán fekete listáján lévő Klubrádiónak próbáltunk támogatókat szerezni, sokan mondták, nem mernek adni, mert akkor rájuk száll a NAV. De ugyanazok egy remek művész hegedűjére sem adtak egy fillért sem.
- Ön elismert kutatóorvos volt Amerikában, aztán a rendszerváltás után hazatért. A mai helyzet láttán nem bánta meg?
- Abszolút nem, éppen azért, mert itt sokkal inkább úgy érzem, hogy tehetek valamit. Amikor 1956-ban kimentem, úgy gondoltam, hogy Amerika majd csak észbe kap, és akkor visszajöhetek. A forradalom előtt a komlói szénbányában dolgoztam munkaszolgálatosként, és már ott, a bánya felügyelhetetlen magányában elkezdtem írni. Tudtam, hogy nagyon kevés kivétellel az írók csak az anyanyelvükön érvényesülhetnek. Így sosem volt kétségem afelől, hogy valamikor visszajövök. Mindig hittem, hogy a bolsevik rendszer nem lesz örök életű. Nem mondanak igazat, akik állítják: senki sem hitte, hogy megváltozhat. Talán nem azért hallgattuk az Amerika hangját, meg a BBC-t, hogy fenntarthassuk a diktatúra végességének a reményét?
- Tehát hisz abban, hogy a mai rendszer sem lesz örök életű.
- A választások mutatják az Orbán-rendszer fenntarthatatlanságát: négy év alatt az alkotmányosság eltörlésével, az egypárti alaptörvénnyel, az Alkotmánybíróság felhígításával, majd egy mindenben feléjük lejtő választási rendszerrel is alig tudták elérni a centrális erőterük fenntartásához szükséges kétharmadot. A választási rendszert aligha lehet olyannyira tovább korrumpálni, hogy 2018-ban akár 34 százalékkal is elnyerhessék a számukra a demokrácia elnyomásához szükséges kétharmadot. Maga Orbán felmenekülhet a Sándor-palotába, és felviheti kormányát a Várba, de annak nincsenek felvonóhídjai, hogy megvalósítsa egyeduralomra törekvő álmát: a teljes elkülönülést a plebsztől. A főpolgármesteri tisztség kiherélésével is az alatta fekvő város kihívásától reméli megvédeni magát, de ez is csak azt mutatja, hogy már saját embereiben sem bízik.
A felcsúti stadion és az egyre inkább lezüllő foci is a végidők szimbóluma. Orbán háza a monumentális Pancho Aréna mellett úgy néz ki, mint a hét törpe házikója a Hófehérke mesében. A stadion meg partra vetett bálnának látszik oldalról. Ezer jelét sorolhatnám annak, hogy a rendszer mérföldes léptekkel halad a megsemmisülés felé. A mi polgári feladatunk az, hogy politikai oldalaktól függetlenül megakadályozzuk, hogy a rezsim magával vigye a romlásba az egész országot. Most ezért kell összefognunk mindannyiunknak, akik, a szívünkön viseljük az ország ügyét, a jövő nemzedékeinek a jólétét.
